Második fejezet - Az évnyitó:
A bejárat felé
vezető kavicsos út két oldalán füves kertek voltak, s az azokon
beszélgető diákcsapatok közül sokan kedves mosolyokkal fogadtak. Egy-két
srác nem épp' az arcunkra, hanem inkább máshova vigyorgott, de ez egy
tinifiúkkal teli gimnáziumban inkább normális, mint meglepő.
Az egyik csapatban körülbelül öt fiú volt, és az egyik, barna hajú és szemű fiú tekintetét véletlenül elkaptam pár pillanatra. Egy ideig követett a szemével, aztán pár másodperc múlva vissza is fordult. Nem mosolygott, de az is biztos, hogy nem ellenségesen nézett rám.
- Láttad azokat a srácokat ott balra? - kérdeztem.
- A szőke srácot meg a másik négyet?
Egy pillanatig visszanéztem, mert nem voltam biztos benne, hogy tényleg állt ott szőke fiú is. Láttam a többi srác közt egy hosszúkás arcformájú, szőke fiút, akinek napszemüveg volt a homlokára tolva.
- Igen, őket. - válaszoltam végül.
- Aha. Miért kérdezed?
- A hosszú barna hajú neked nem volt ismerős?
- Hát... nem igazán. Lehet hogy ismerem, de így nem ugrik be. Miért?
- Mindegy. Csak egy pillanatra ismerős volt.
Az épület kétajtós bejáratához pár fokos szürke lépcső vezetett fel.
A tárt ajtókon belépve automatikusan megálltunk; óriási aula tárult elénk: belülről is halványvörös volt, bal oldalon láttam a portát, egy normálisnál nagyobb büfét, egy székekkel és asztalokkal teli részleget, ahol egy csomóan ültek és beszélgettek, jobb oldalon pedig egy hosszú sornyi kabát- és cipőtartót. Volt ott még egy csomó bőrönd, tornazsák és egyéb cucc is.
Az aula tele volt fekete-fehérbe öltözött tanulókkal, és egy-két tanárt is láttam.
Szemben a bejárattal nem egy fal, hanem a két sarokban egy-egy előre vezető folyosó volt, középen pedig egy lépcső, amin az aulából is látszó második emeletre lehetett feljutni. A második emeletről egy erkély-kinézetű, terasz-szerűség nyílt az aulába, és három mikrofon volt rajta.
Mikor mögöttünk megjelent pár, bőröndöt cipelő fiatal, magunkhoz tértünk a kábulatból, és elindultunk jobb oldalra, hogy letegyük a bőröndjeinket és kabátjainkat.
Nem sokkal ezután éles mikrofon-nyikorgás hallatszott, és minden jelenlévő a körülbelül három méter magasan lévő balkon felé nézett. Egy magas, sovány körülbelül negyvenes évei végén járó nő állt a középső mikrofonnál, az egyik mellette lévőnél pedig egy zömökebb és egyben fiatalabb nő. A középső nő szólalt meg először:
- Először is üdvözlöm a jelenlévőket! Új, és természetesen régi tanulóinkat is. Martha Owens igazgatónő vagyok, ez a hölgy itt - a másik nőre mutatott - pedig Fodor Katalin igazgatóhelyettes. Az évnyitó ünnepség 10 órakor lesz, és a jó idő örömére nem a tornateremben, hanem az iskola és a kollégium közti betonpályán fogjuk tartani. A nulladik évfolyamos kollégistáink nyáron megkapták az értesítést arról is, hogy a kollégium melyik szobáját kapják. Az évnyitó ünnepség előtt nyugodtan be lehet rendezkedni a szobákba, vagy körül lehet nézni az iskolában. Ha valaki valami változtatást szeretne a kollégiumban, a kollégium igazgatójához; Mr. Smith-hez fordulhat.
Lénával úgy döntöttünk, hogy megkeressük a szobánkat a kollégiumban, így hát átvágtunk egy nagy, füves kerten (ami mellett láttunk egy óriási betonozott pályát, amiről az igazgatónő valószínűleg az előbb beszélt) a kollégiumig.
Szerencsére az elsők között voltunk, akik beértek a kollégiumba, mert meg kellett adnunk a koli portásának a neveinket és megmondani a szobaszámunkat, meg végighallgatni hogyan kell eljutni oda. Ez nem tűnik soknak, de ha a sok új diák körülbelül fele sorba áll hogy ezt végigcsinálja, már rögtön nem olyan rövid.
A kollégium 10 emeletes volt, és elég hosszú is, szóval biztosan sokan kolisok. Mi az ötödik emelet jobb szélső folyosóján kaptuk a hetes szobát.
Liftbe szálltunk, mert az öt emelet amúgy nem annyira megerőltető, de két óriási bőrönddel együtt már egyenlő egy 100 méteres sprinttel.
Már pont becsukódott volna a liftajtó, amikor két srác hirtelen beugrott mellénk. Az egyiknek - a miénknél kisebb - fekete bőröndje, hosszúkás arca és szőke haja volt. Meg egy napszemüvege a fehér ingére tűzve. Kicsit talán túl gyorsan vittem át a tekintetem a másik srácra, aki az volt akire számítottam; a hosszú barna hajú és ismerős, kissé csillogó barna szemű fiú a bejárat előtti udvarról. Már vagy fél perce elgondolkodva figyeltem, amikor feltűnhetett neki, mivel felém fordította a fejét, én meg gyorsan elkaptam a tekintetemet és Lénára néztem. Elég sejtelmes képet vágott. Furcsán éreztem magam a két srác társaságában, és kezdtem várni hogy mikor ér végre a lift az ötös szintre.
Alig másfél perc alatt fel is ért, én pedig talán megint túl gyors mozdulattal léptem ki belőle, mivel a bőröndömet ott is felejtettem. Mikor már vagy egy méterre voltam a lifttől, a magas szőke fiú szólt utánam:
- Hé, a bőröndöd nem kell?
- Ja... öhm.. de. - Azt hiszem kissé el is pirultam, de kis mosollyal az arcomon megfogtam a bőröndömet, amit addigra a szőke srác már megmentett attól, hogy menjen még pár emeletet a liftben.
Gyorsan (megint túl gyorsan) ránéztem az ismerős, barna srácra, hogy megtudjam hogyan reagál a kissé ciki esetre. Meglepődtem azon hogy mosolyog. Igen, mosolygott. Rám! Meg a bőröndömre.. Amolyan fogvillantós, széles mosollyal.
Léna mögöttem kuncogott, és pár pillanatig mind a négyen zavartan álltunk.
- Öhm, Noel, hányas szoba? - kérdezte hirtelen a szőke srác (ezek szerint) Noelre nézve, aki elővett egy kissé már meggyűrt papírt a fekete nadrágra zsebéből.
- Jobb folyosó 2-es szoba. - válaszolt. Neki is - akárcsak a szőkének - kellemes hangja volt. - A tiétek melyik? - nézett fel hirtelen előbb Lénára, majd rám.
- Hetes.
- Hét.
- Jobb folyosó? - kérdezte a szőke.
- Aha.
- Remek. Akkor kábé ugyanott leszünk. Ó, amúgy, Faller Dániel vagyok, de inkább csak Dan (ejtsd: Den). - nyújtotta a kezét mosolyogva felém, aztán Léna felé.
Mindketten bemutatkoztunk.
- Noel Lawson. - villantotta rám először féloldalas mosolyát a barna hajú srác. Egy pillanatra nem kapcsoltam, csak azt próbáltam kitalálni hogy hogyan lehet valaki, aki alapból fiú létére gyönyörű, egy féloldalas mosolytól még helyesebb..
- Anna. - nyögtem ki végre a választ, és megfogtam a kinyújtott kezét. Kézfeje és ujjai elég hosszúaknak tűntek az enyémekben.
Együtt indultunk el az emelet másik felén lévő folyosóig, majd elköszöntünk egymástól, és mindenki bement a saját szobájába.
Ahogy beléptünk Lénával az ajtón, megálltunk, és ő ugyanazzal a sejtelmes mosollyal nézett rám, mint nemrég a liftben.
- Mi az? - kérdeztem vigyorogva, de tudtam miért mosolyog így.
- Bejön neked a barna.
- Nem! És amúgy Noel. - húztam be a bőröndömet a szoba közepére.
A szoba amúgy nem volt akkora durranás: két ágy, köztük egy nagy ablak a falon, jobb oldalon pedig egy zuhanyzós fürdő és WC. A falak halvány rózsaszínűek voltak (valószínűleg lányok lakhattak benne előttünk), és minden tiszta volt.
- Aha. Figyelj, tudod hogy engem nem versz át.
- Jó, helyes. De csak azért néztem talán kicsit tovább, mint ...
- Kicsit..?
- Jó, sokkal tovább mint kellett volna, mert ismerős. A szeme legalábbis nagyon,
- Végül is csak az emberiség körülbelül felének van barna szeme, de oké. - vigyorgott rám, én pedig kezdtem elhinni neki hogy csak meghülyültem.
- Hát, végül is nem is fontos. - mosolyogtam vissza, miközben már mindketten a bőröndünkből pakoltunk ki.
Még volt vagy 20 percünk az évnyitóig, amikor már mindent kipakoltunk és nagyjából a helyére tettünk.
- Ide tegyünk már valamit, mert tök "csak félig berendezett" hatást kelt a szobában. - állt be az ajtó melletti sarokba, ahol konkrétan egy egész szekrény elfért volna.
- Szerintem az még ráér. Úgyis át fogjuk rendezni az egész szobát.
Hirtelen nagy csattanás hallatszott valahonnan a folyosóról. Mindketten felnéztünk, majd kinéztünk az ajtón. Csak a folyosó jobb végében volt pár diák, akik épp kinyitották a szobaajtajukat, hogy bevigyék a cuccaikat, de mivel ők is a folyosó bal végébe, a hang irányába néztek, valószínűleg nem ők voltak.
Léna elindult a folyosó bal végébe, ahol az egyik szoba ajtaja nyitva volt. Utánafutottam - magassarkúban ez nagy teljesítmény - egészen az ajtóig. Amíg odaértünk már kilogikáztam hogy hányas szoba felé tartunk, de amikor megálltunk az ajtaja előtt be is bizonyosodott: Noel és Dan egy feldőlt szekrény két oldalán álltak mozdulatlanul, és mindketten zavartan vigyorogtak.
- Nagyon kihallatszott? - kérdezte Dan.
- Eléggé. - mosolyogtam rá vissza.
- Amúgy ti mit csináltok? - lépett beljebb Léna a szobába.
- Csak át akartuk tenni a szekrényt a másik oldalra. - mutatott Dan hüvelykujjával a szoba másik felébe. - A koli főmuftija szerint ott nem jó, ezért bármikor suliszünetünk van, vagy egyikünk sincs itt, visszarakatja az eredeti helyére.
- De mi persze lázadunk. - mosolygott ismét féloldalasan Noel.
Egy másodpercig belenéztem a szemébe, de azonnal elkaptam a fejem; nem akartam megint túlságosan megbámulni.
- Szerintem amúgy már nem is zavarja a főnököt, hogy itt van a szekrény, csak azok az idegesítő takarítók direkt csesztetnek minket. - röhögött Dan.
- Maradtok? - kérdezte Noel, de nem ellenségesen, hanem őszintén.
- Aha, mi már kipakoltunk. - válaszoltam. Azt hiszem ez volt a legelső épkézláb mondatom, amit Noelék előtt ki tudtam nyögni.
- Segítsünk? - kérdezte Léna a szekrényre pillantva.
- Megoldjuk, de ha van hozzá kedvetek..
Négyen emeltük fel a méretes szekrényt a földről, s át is toltuk a szoba másik végébe, ahol tényleg jobban mutatott, és praktikusabb is volt nem a fürdőajtó mellé tenni, hogy valaki minden éjszaka nekimenjen.
Csak ekkor vettem észre, hogy valahol a szobában az egyik kedvenc bandám zenéje szól.
- Ez 30 Seconds To Mars?
- Mi? - nézett rám Noel. Egy pillanatig csend volt. - Ja, már hallom. Csak a telefonom szól. De amúgy igen, Mars. - mosolygott. - Szereted?
- Igen. - mosolyogtam vissza, de most már nem annyira bátortalanul mint eddig. - Pontosabban az egyik kedvencem.
- Én is szeretem. - mondta Léna.
Noel kihúzta a fülhallgatóját a telefonjából és felhangosította a zenét.
Dan tátogva, és erősen túlzó színészi játékkal kezdett művészien mozogni a zene ritmusára, mire mindhárman nevetni kezdtünk. Már ekkor megállapítottam róla, hogy egy pozitív értelemben dilis személyiség.
- Na, most hogy a szekrény ismét a nem hivatalos helyén van, beszélgetünk? - kérdezte Noel és rádőlt az egyik ágyra.
- Én szívesen beszélgetnék veled, de a tíz éves barátságunk alatt szerintem elég dolgot megtudtál már rólam. - állt le az idétlen táncolással Dan, és vigyorogva ráült az ágy sarkára.
- Nem neked szólt elsősorban te hülye! - vágott hozzá egy párnát Noel Danhez.
- Felőlem beszélgethetünk, - kezdte Léna - de az évnyitó körülbelül 5 perc múlva kezdődik odalent.
- Ja, tényleg. - vágott egy grimaszt Dan. - Újabb egyórás álldogálás, miközben figyelhetünk az igazgatónő túlértékelt és unalmas dumájára. Juhé.
Amikor odaértünk a pályára, még csak az évnyitó 'mindenki elhelyezkedik' része zajlott. Egy ideig nem tudtam melyik is a 9/b, de egy magas és kissé idős tanár elkezdte kiabálni, hogy "9/b ide! ", szóval végül mi is eljutottunk az osztályunkig Lénával.
- Szerinted Danék hányadikosok?
- Fogalmam sincs. - válaszoltam.
Tényleg, ezen még nem is gondolkodtam.
- Ott állnak. - mutatott valahova a tömegbe.
- Hol?
- Ott, innen a negyedik osztálynál.
- Ja, már látom őket.
Dant nem volt nehéz észrevenni; elég magas volt, és rajta kívül senkin sem volt napszemüveg. Noel haja hosszabb volt mint a többi fiúé, és elég jól ápoltnak is tűnt, szóval könnyen kitűnt ő is a tömegből.
Az évnyitó körülbelül egy órás volt. Ez alatt volt időm arra, hogy a sorban álló osztályokat látva kiszámoljam melyik évfolyamba jár Dan és Noel: nyáron utánanéztem, és megtudtam, hogy négy új osztály van. Mi vagyunk a b, tehát a tőlünk jobbra lévő csoport az a. Tőlünk balra a negyedik csoport ezek szerint a 10/a. Szóval tizedikesek. Igazából mindkét srácot idősebbnek gondoltam. Elmélyedtema gondolkodásban, de az igazgatónő hirtelen az eddigieknél pár fokkal érdekesebb témákról kezdett beszélni, úgyhogy újból rá koncentráltam:
- ... és még fontos, hogy az iskola és a kollégium legszigorúbb szabályait idén is elmondjam: minden diákra vonatkozik, hogy legkésőbb 10 órától már otthon, vagy csak kollégiumi szobájában tartózkodhat. Az iskola bezárt ajtajain bejutni a tanárokon kívül senki sem tud, de ne is próbálkozzon, mert az büntetést von maga után. A további szabályokat szinte minden kollégiumi és iskolai folyosón megtaláljátok, de egyik kollégám pár napon belül írásban is eljuttatja mindenkihez őket.
Ezután megint nem történt semmi, akár csak kicsit is érdekes dolog.
- A 2012/2013-as tanévet ezennel megnyitom!
Néhol gyér taps hangzott fel, egyes nem pont jól nevelt, felsőbb éves fiúk pedig poénból - direkt ironikusan - megjátszották hogy örülnek.
Amikor az igazgatónő (végre) végzett a mondandójával, az osztályfőnökök kezdtek el beszélni. (Nem volt nehéz rájönni, hogy a tanárok, aki egyenként álltak egy-egy osztály mellett, az osztályfőnökök.)
- Na szóval, tudom hogy kicsit sem vagytok kíváncsiak további tanári beszédekre, úgyhogy az osztályismerkedős-partyt holnapra terveztem. Nyugodtan haverkodhattok már ma is, de holnap reggel 9-kor mindenkit várok a második emeleti 9/b osztályteremben.
Már elsőre szimpatikusnak találtam az ofőnket. Lehet hogy elsősorban azért, mert nem beszélt annyit mint a többi osztály tanára, de az is szimpatikus volt, hogy végig mosolygott beszéd közben, pedig hallatszott a hangján, hogy ő sem kicsit unta az utóbbi egy órát.
Az egyik csapatban körülbelül öt fiú volt, és az egyik, barna hajú és szemű fiú tekintetét véletlenül elkaptam pár pillanatra. Egy ideig követett a szemével, aztán pár másodperc múlva vissza is fordult. Nem mosolygott, de az is biztos, hogy nem ellenségesen nézett rám.
- Láttad azokat a srácokat ott balra? - kérdeztem.
- A szőke srácot meg a másik négyet?
Egy pillanatig visszanéztem, mert nem voltam biztos benne, hogy tényleg állt ott szőke fiú is. Láttam a többi srác közt egy hosszúkás arcformájú, szőke fiút, akinek napszemüveg volt a homlokára tolva.
- Igen, őket. - válaszoltam végül.
- Aha. Miért kérdezed?
- A hosszú barna hajú neked nem volt ismerős?
- Hát... nem igazán. Lehet hogy ismerem, de így nem ugrik be. Miért?
- Mindegy. Csak egy pillanatra ismerős volt.
Az épület kétajtós bejáratához pár fokos szürke lépcső vezetett fel.
A tárt ajtókon belépve automatikusan megálltunk; óriási aula tárult elénk: belülről is halványvörös volt, bal oldalon láttam a portát, egy normálisnál nagyobb büfét, egy székekkel és asztalokkal teli részleget, ahol egy csomóan ültek és beszélgettek, jobb oldalon pedig egy hosszú sornyi kabát- és cipőtartót. Volt ott még egy csomó bőrönd, tornazsák és egyéb cucc is.
Az aula tele volt fekete-fehérbe öltözött tanulókkal, és egy-két tanárt is láttam.
Szemben a bejárattal nem egy fal, hanem a két sarokban egy-egy előre vezető folyosó volt, középen pedig egy lépcső, amin az aulából is látszó második emeletre lehetett feljutni. A második emeletről egy erkély-kinézetű, terasz-szerűség nyílt az aulába, és három mikrofon volt rajta.
Mikor mögöttünk megjelent pár, bőröndöt cipelő fiatal, magunkhoz tértünk a kábulatból, és elindultunk jobb oldalra, hogy letegyük a bőröndjeinket és kabátjainkat.
Nem sokkal ezután éles mikrofon-nyikorgás hallatszott, és minden jelenlévő a körülbelül három méter magasan lévő balkon felé nézett. Egy magas, sovány körülbelül negyvenes évei végén járó nő állt a középső mikrofonnál, az egyik mellette lévőnél pedig egy zömökebb és egyben fiatalabb nő. A középső nő szólalt meg először:
- Először is üdvözlöm a jelenlévőket! Új, és természetesen régi tanulóinkat is. Martha Owens igazgatónő vagyok, ez a hölgy itt - a másik nőre mutatott - pedig Fodor Katalin igazgatóhelyettes. Az évnyitó ünnepség 10 órakor lesz, és a jó idő örömére nem a tornateremben, hanem az iskola és a kollégium közti betonpályán fogjuk tartani. A nulladik évfolyamos kollégistáink nyáron megkapták az értesítést arról is, hogy a kollégium melyik szobáját kapják. Az évnyitó ünnepség előtt nyugodtan be lehet rendezkedni a szobákba, vagy körül lehet nézni az iskolában. Ha valaki valami változtatást szeretne a kollégiumban, a kollégium igazgatójához; Mr. Smith-hez fordulhat.
Lénával úgy döntöttünk, hogy megkeressük a szobánkat a kollégiumban, így hát átvágtunk egy nagy, füves kerten (ami mellett láttunk egy óriási betonozott pályát, amiről az igazgatónő valószínűleg az előbb beszélt) a kollégiumig.
Szerencsére az elsők között voltunk, akik beértek a kollégiumba, mert meg kellett adnunk a koli portásának a neveinket és megmondani a szobaszámunkat, meg végighallgatni hogyan kell eljutni oda. Ez nem tűnik soknak, de ha a sok új diák körülbelül fele sorba áll hogy ezt végigcsinálja, már rögtön nem olyan rövid.
A kollégium 10 emeletes volt, és elég hosszú is, szóval biztosan sokan kolisok. Mi az ötödik emelet jobb szélső folyosóján kaptuk a hetes szobát.
Liftbe szálltunk, mert az öt emelet amúgy nem annyira megerőltető, de két óriási bőrönddel együtt már egyenlő egy 100 méteres sprinttel.
Már pont becsukódott volna a liftajtó, amikor két srác hirtelen beugrott mellénk. Az egyiknek - a miénknél kisebb - fekete bőröndje, hosszúkás arca és szőke haja volt. Meg egy napszemüvege a fehér ingére tűzve. Kicsit talán túl gyorsan vittem át a tekintetem a másik srácra, aki az volt akire számítottam; a hosszú barna hajú és ismerős, kissé csillogó barna szemű fiú a bejárat előtti udvarról. Már vagy fél perce elgondolkodva figyeltem, amikor feltűnhetett neki, mivel felém fordította a fejét, én meg gyorsan elkaptam a tekintetemet és Lénára néztem. Elég sejtelmes képet vágott. Furcsán éreztem magam a két srác társaságában, és kezdtem várni hogy mikor ér végre a lift az ötös szintre.
Alig másfél perc alatt fel is ért, én pedig talán megint túl gyors mozdulattal léptem ki belőle, mivel a bőröndömet ott is felejtettem. Mikor már vagy egy méterre voltam a lifttől, a magas szőke fiú szólt utánam:
- Hé, a bőröndöd nem kell?
- Ja... öhm.. de. - Azt hiszem kissé el is pirultam, de kis mosollyal az arcomon megfogtam a bőröndömet, amit addigra a szőke srác már megmentett attól, hogy menjen még pár emeletet a liftben.
Gyorsan (megint túl gyorsan) ránéztem az ismerős, barna srácra, hogy megtudjam hogyan reagál a kissé ciki esetre. Meglepődtem azon hogy mosolyog. Igen, mosolygott. Rám! Meg a bőröndömre.. Amolyan fogvillantós, széles mosollyal.
Léna mögöttem kuncogott, és pár pillanatig mind a négyen zavartan álltunk.
- Öhm, Noel, hányas szoba? - kérdezte hirtelen a szőke srác (ezek szerint) Noelre nézve, aki elővett egy kissé már meggyűrt papírt a fekete nadrágra zsebéből.
- Jobb folyosó 2-es szoba. - válaszolt. Neki is - akárcsak a szőkének - kellemes hangja volt. - A tiétek melyik? - nézett fel hirtelen előbb Lénára, majd rám.
- Hetes.
- Hét.
- Jobb folyosó? - kérdezte a szőke.
- Aha.
- Remek. Akkor kábé ugyanott leszünk. Ó, amúgy, Faller Dániel vagyok, de inkább csak Dan (ejtsd: Den). - nyújtotta a kezét mosolyogva felém, aztán Léna felé.
Mindketten bemutatkoztunk.
- Noel Lawson. - villantotta rám először féloldalas mosolyát a barna hajú srác. Egy pillanatra nem kapcsoltam, csak azt próbáltam kitalálni hogy hogyan lehet valaki, aki alapból fiú létére gyönyörű, egy féloldalas mosolytól még helyesebb..
- Anna. - nyögtem ki végre a választ, és megfogtam a kinyújtott kezét. Kézfeje és ujjai elég hosszúaknak tűntek az enyémekben.
Együtt indultunk el az emelet másik felén lévő folyosóig, majd elköszöntünk egymástól, és mindenki bement a saját szobájába.
Ahogy beléptünk Lénával az ajtón, megálltunk, és ő ugyanazzal a sejtelmes mosollyal nézett rám, mint nemrég a liftben.
- Mi az? - kérdeztem vigyorogva, de tudtam miért mosolyog így.
- Bejön neked a barna.
- Nem! És amúgy Noel. - húztam be a bőröndömet a szoba közepére.
A szoba amúgy nem volt akkora durranás: két ágy, köztük egy nagy ablak a falon, jobb oldalon pedig egy zuhanyzós fürdő és WC. A falak halvány rózsaszínűek voltak (valószínűleg lányok lakhattak benne előttünk), és minden tiszta volt.
- Aha. Figyelj, tudod hogy engem nem versz át.
- Jó, helyes. De csak azért néztem talán kicsit tovább, mint ...
- Kicsit..?
- Jó, sokkal tovább mint kellett volna, mert ismerős. A szeme legalábbis nagyon,
- Végül is csak az emberiség körülbelül felének van barna szeme, de oké. - vigyorgott rám, én pedig kezdtem elhinni neki hogy csak meghülyültem.
- Hát, végül is nem is fontos. - mosolyogtam vissza, miközben már mindketten a bőröndünkből pakoltunk ki.
Még volt vagy 20 percünk az évnyitóig, amikor már mindent kipakoltunk és nagyjából a helyére tettünk.
- Ide tegyünk már valamit, mert tök "csak félig berendezett" hatást kelt a szobában. - állt be az ajtó melletti sarokba, ahol konkrétan egy egész szekrény elfért volna.
- Szerintem az még ráér. Úgyis át fogjuk rendezni az egész szobát.
Hirtelen nagy csattanás hallatszott valahonnan a folyosóról. Mindketten felnéztünk, majd kinéztünk az ajtón. Csak a folyosó jobb végében volt pár diák, akik épp kinyitották a szobaajtajukat, hogy bevigyék a cuccaikat, de mivel ők is a folyosó bal végébe, a hang irányába néztek, valószínűleg nem ők voltak.
Léna elindult a folyosó bal végébe, ahol az egyik szoba ajtaja nyitva volt. Utánafutottam - magassarkúban ez nagy teljesítmény - egészen az ajtóig. Amíg odaértünk már kilogikáztam hogy hányas szoba felé tartunk, de amikor megálltunk az ajtaja előtt be is bizonyosodott: Noel és Dan egy feldőlt szekrény két oldalán álltak mozdulatlanul, és mindketten zavartan vigyorogtak.
- Nagyon kihallatszott? - kérdezte Dan.
- Eléggé. - mosolyogtam rá vissza.
- Amúgy ti mit csináltok? - lépett beljebb Léna a szobába.
- Csak át akartuk tenni a szekrényt a másik oldalra. - mutatott Dan hüvelykujjával a szoba másik felébe. - A koli főmuftija szerint ott nem jó, ezért bármikor suliszünetünk van, vagy egyikünk sincs itt, visszarakatja az eredeti helyére.
- De mi persze lázadunk. - mosolygott ismét féloldalasan Noel.
Egy másodpercig belenéztem a szemébe, de azonnal elkaptam a fejem; nem akartam megint túlságosan megbámulni.
- Szerintem amúgy már nem is zavarja a főnököt, hogy itt van a szekrény, csak azok az idegesítő takarítók direkt csesztetnek minket. - röhögött Dan.
- Maradtok? - kérdezte Noel, de nem ellenségesen, hanem őszintén.
- Aha, mi már kipakoltunk. - válaszoltam. Azt hiszem ez volt a legelső épkézláb mondatom, amit Noelék előtt ki tudtam nyögni.
- Segítsünk? - kérdezte Léna a szekrényre pillantva.
- Megoldjuk, de ha van hozzá kedvetek..
Négyen emeltük fel a méretes szekrényt a földről, s át is toltuk a szoba másik végébe, ahol tényleg jobban mutatott, és praktikusabb is volt nem a fürdőajtó mellé tenni, hogy valaki minden éjszaka nekimenjen.
Csak ekkor vettem észre, hogy valahol a szobában az egyik kedvenc bandám zenéje szól.
- Ez 30 Seconds To Mars?
- Mi? - nézett rám Noel. Egy pillanatig csend volt. - Ja, már hallom. Csak a telefonom szól. De amúgy igen, Mars. - mosolygott. - Szereted?
- Igen. - mosolyogtam vissza, de most már nem annyira bátortalanul mint eddig. - Pontosabban az egyik kedvencem.
- Én is szeretem. - mondta Léna.
Noel kihúzta a fülhallgatóját a telefonjából és felhangosította a zenét.
Dan tátogva, és erősen túlzó színészi játékkal kezdett művészien mozogni a zene ritmusára, mire mindhárman nevetni kezdtünk. Már ekkor megállapítottam róla, hogy egy pozitív értelemben dilis személyiség.
- Na, most hogy a szekrény ismét a nem hivatalos helyén van, beszélgetünk? - kérdezte Noel és rádőlt az egyik ágyra.
- Én szívesen beszélgetnék veled, de a tíz éves barátságunk alatt szerintem elég dolgot megtudtál már rólam. - állt le az idétlen táncolással Dan, és vigyorogva ráült az ágy sarkára.
- Nem neked szólt elsősorban te hülye! - vágott hozzá egy párnát Noel Danhez.
- Felőlem beszélgethetünk, - kezdte Léna - de az évnyitó körülbelül 5 perc múlva kezdődik odalent.
- Ja, tényleg. - vágott egy grimaszt Dan. - Újabb egyórás álldogálás, miközben figyelhetünk az igazgatónő túlértékelt és unalmas dumájára. Juhé.
Amikor odaértünk a pályára, még csak az évnyitó 'mindenki elhelyezkedik' része zajlott. Egy ideig nem tudtam melyik is a 9/b, de egy magas és kissé idős tanár elkezdte kiabálni, hogy "9/b ide! ", szóval végül mi is eljutottunk az osztályunkig Lénával.
- Szerinted Danék hányadikosok?
- Fogalmam sincs. - válaszoltam.
Tényleg, ezen még nem is gondolkodtam.
- Ott állnak. - mutatott valahova a tömegbe.
- Hol?
- Ott, innen a negyedik osztálynál.
- Ja, már látom őket.
Dant nem volt nehéz észrevenni; elég magas volt, és rajta kívül senkin sem volt napszemüveg. Noel haja hosszabb volt mint a többi fiúé, és elég jól ápoltnak is tűnt, szóval könnyen kitűnt ő is a tömegből.
Az évnyitó körülbelül egy órás volt. Ez alatt volt időm arra, hogy a sorban álló osztályokat látva kiszámoljam melyik évfolyamba jár Dan és Noel: nyáron utánanéztem, és megtudtam, hogy négy új osztály van. Mi vagyunk a b, tehát a tőlünk jobbra lévő csoport az a. Tőlünk balra a negyedik csoport ezek szerint a 10/a. Szóval tizedikesek. Igazából mindkét srácot idősebbnek gondoltam. Elmélyedtema gondolkodásban, de az igazgatónő hirtelen az eddigieknél pár fokkal érdekesebb témákról kezdett beszélni, úgyhogy újból rá koncentráltam:
- ... és még fontos, hogy az iskola és a kollégium legszigorúbb szabályait idén is elmondjam: minden diákra vonatkozik, hogy legkésőbb 10 órától már otthon, vagy csak kollégiumi szobájában tartózkodhat. Az iskola bezárt ajtajain bejutni a tanárokon kívül senki sem tud, de ne is próbálkozzon, mert az büntetést von maga után. A további szabályokat szinte minden kollégiumi és iskolai folyosón megtaláljátok, de egyik kollégám pár napon belül írásban is eljuttatja mindenkihez őket.
Ezután megint nem történt semmi, akár csak kicsit is érdekes dolog.
- A 2012/2013-as tanévet ezennel megnyitom!
Néhol gyér taps hangzott fel, egyes nem pont jól nevelt, felsőbb éves fiúk pedig poénból - direkt ironikusan - megjátszották hogy örülnek.
Amikor az igazgatónő (végre) végzett a mondandójával, az osztályfőnökök kezdtek el beszélni. (Nem volt nehéz rájönni, hogy a tanárok, aki egyenként álltak egy-egy osztály mellett, az osztályfőnökök.)
- Na szóval, tudom hogy kicsit sem vagytok kíváncsiak további tanári beszédekre, úgyhogy az osztályismerkedős-partyt holnapra terveztem. Nyugodtan haverkodhattok már ma is, de holnap reggel 9-kor mindenkit várok a második emeleti 9/b osztályteremben.
Már elsőre szimpatikusnak találtam az ofőnket. Lehet hogy elsősorban azért, mert nem beszélt annyit mint a többi osztály tanára, de az is szimpatikus volt, hogy végig mosolygott beszéd közben, pedig hallatszott a hangján, hogy ő sem kicsit unta az utóbbi egy órát.
