XII. fejezet

 Tizenkettedik fejezet - Bál:

 Reggel ismét nem tudtam felkelni, úgyhogy a lányok megint nélkülem mentek le reggelizni. Amikor kimentek a szobából, visszacsuktam a szememet, hogy visszaaludjak. Még annyira kómás állapotban voltam kora reggel, hogy semmi sem jutott eszembe az előző estéből. 
 Aztán hirtelen minden beugrott. Basszus, miért aludtam el? 
Felpattantam az ágyból - kicsit meg is szédültem a gyors mozdulattól. A kezem még mindig fájt. Levettem róla Dan pizsamapólóját, majd fel próbáltam mérni a helyzet súlyosságát. Elég csúnya volt, de nem fertőződött el, vagy ilyesmi. Tuti, hogy megmarad a nyoma... Eldöntöttem hogy délután benézek az iskolaorvoshoz, vagy a helyi kórházba, mert a szemfogak helyei elég mélyek.
 A szekrényemhez siettem, és rekordidő alatt, vagyis körülbelül 20 perc alatt magamra kaptam valamit, amiben reméltem nem fagyok meg az egyre hidegebb őszi időben, begöndörítettem a hajamat és ki is sminkeltem magam. A kezemet átkötöttem egy elég gyenge kötözőszalaggal, amit a fürdőben lévő elsősegélydobozban találtam (csak ez volt benne...) de délutánig úgy gondoltam ez is megteszi.  
Felvettem a kistáskámat és a nagyobb, fekete válltáskámat is, ami iskolatáskaként üzemelt. 
 Kimentem a folyosóra, bezártam az ajtót, majd szinte futva mentem a 2-es számú ajtóhoz. Bekopogtam, de többszöri próbálkozás után sem kaptam választ. 
 Tényleg, azt mondták korán kell kelniük... Miért is? Ja, megvan. 
 Átsiettem a suliba, szerencsésen átvágtam az aulán úgy, hogy Lénáék nem vettek észre, és a tornaterem felé vettem az irányt. 
Mindkét ajtaja nyitva volt, és tizedikesek cipeltek be székeket és asztalokat rajta. Kikerültem a cipekedőket, és bementem. A suli tornaterme nagyon nagy volt, de nem volt nehéz megtalálnom Noelt és Dant. Velem szemben, az mászóköteleknél voltak. Illetve, Dan rajta az egyik kötélen, Noel pedig lentről figyelte. 
 - Heló. - köszöntem amikor már csak pár méterre voltam tőlük.
 - Szia. - fordult felém Noel.
 - Sziaaa! - kiabált le Dan, aki már majdnem a plafonnál tartott.
Felnéztem és mosolyogva intettem neki egyet, majd Noelre néztem. Megjelent egy halvány mosoly az arcán, majd megszólalt: 
 - Köszi a ... tegnapit. Dan mondta, hogy lejöttél, meg... 
 - Ugyan, semmiség. Tényleg. - zavaromban megfogtam a sebes kezemet, amitől fájdalmamban felszisszentem.
 - Basszus, tényleg. - ijedt meg kicsit Noel, majd megfogta és felemelte a fájó kezemet. 
Letekerte róla a bénán rácsavart kötést, és hosszasan nézni kezdte a sebet. 
Szólni akartam valamit, de elengedte a kezemet és hátat fordított, a kezeit pedig az arcához emelte.
Odamentem elé, és leemeltem a kezeit az arcáról. Olyan szomorú volt az arckifejezése, hogy egy gyengébb pillanatomban simán elsírom magam miatta. 
 - Hé! Nem haragszom miatta, és egyáltalán nem a te hibád! - mondtam, de ő csak a fejét rázta. 
 - De igen. Emlékszem rá amikor... 
 - Nem számít! Akkor sem akartad, én voltam a hülye. 
Még pár pillanatig némán szemembe nézett, aztán lehajtotta a fejét. Utáltam, amikor ezzel a farkas-dologgal kapcsolatban magát okolja. 
Elengedtem a csuklóit, és megöleltem. Ő is átölelt. Abban a pillanatban több dolgot is éreztem egyszerre. 
 - Héé, Noel! - hallottuk Dan kiabálását valahonnan a plafon felől, mire elengedtük egymást és felnéztünk. - Bocs hogy így izé, cukik voltatok összeragadva meg minden, de percek óta itt vagyok és kezd fájni a karom. - vigyorgott napszemüvegben, a mászókötél tetején. 
 - Hát gyere le! - tárta szét a karját Noel. 
 - Jó, de... - kiabált, majd hirtelen elhallgatott és elkezdett leereszkedni a kötélről. 
Egymásra mosolyogtunk Noellel, majd megvártuk amíg leér.
 - Izé. - ugrott le a kötélről. - Eredetileg azért mentem fel hogy kidíszítsem ott azt az izét... - a kötelek mellett lévő erkélyszerűségre mutatott, ahol általában meccsek közben ül pár tanár. - ...csak éppenséggel ezt nem vittem magammal. - emelt fel egy hosszú, vörös színű díszszalagot, majd azzal együtt még egyszer megindult a kötélen. 
 - Miért nem a létrán megy? - kérdeztem Noeltől, arra a létrára gondolva, amin a tanárok szoktak oda felmászni. 
 - Ő Dan. - vonta meg a vállát mosolyogva. 
Végignéztük ahogy Dan épségben újra felér a kötél tetejére és Tarzan-módon átugrik az erkélyre. 
 - Akkor, én most megyek is, csak tudni akartam hogy jól vagytok-e. 
 - Oké. - mondta Noel, mire énelindultam a tornaterem bejárata felé, amikor újból megszólalt: - Délután átjöhetnél, ha van időd. Meg persze kedved. 
 - Oké, persze. - mosolyogtam rá. - Addig még találkozunk ebédnél. - intettem és kisétáltam a teremből. 

 A délelőtt elég eseménydús volt. Először is megtörtént az osztály legelső - és igen emlékezetes - csínytevése: pár srác valamilyen kamu-okból megszerezte a teremkulcsot még kora reggel, és egy csomó bogarat tett a tanáriasztal krétás-fiókjába. Mi jót nevettünk rajta amikor a matektanár kihúzta a fiókot, de ő már nem értékelte annyira... Sőt, dolgozatot íratott velünk abból az anyagból, amiből egyszer már írtunk, és megígérte hogy ezt nem ússza meg az aki tette. 
 A leghátul ülő 5-6 fiú mondjuk kicsit sem ijedt meg, ami többek közt abból is látszott, hogy végigröhögték a délelőttöt. Azért, tényleg vicces volt amikor pár lepke nekirepült a tanár fejének.                            
 Ezen kívül tök simán megírtam a szódogámat angolból, ahhoz képest hogy pár szót meg sem tudtam este tanulni. 
 A kezemre visszatekertem a kötözőszalagot, és elég fájdalmas volt írni vele, de kibírtam. Mondjuk a töritanár megengedte, hogy ne írjak vázlatot. Persze mindenki úgy tudja hogy ollóval vágtam el... 
 Lily Owens, a halk farkascsaj még mindig nem nyögött ki egy szót sem. Egy idő után azért elég ijesztő tud lenni.
 Léna a szokotthoz képest viszonylag csendes volt, egészen addig, amíg nem jött el az ebédidő, és nem piszkálhatta Dant minden apróság miatt. Azért, én itt látok eltitkolt érzelmeket. 

 Külön mentünk fel a koliba, mert a fiúknak még vissza kellett menniük díszíteni. 
Megírtuk a háziinkat (több órába telt) én pedig felhívtam anyut. Úgy volt, hogy ezen a hétvégén hazamegyek, de a szombati bál (vagy buli, vagy minek kell ezt nevezni) miatt inkább áttettem a hazautazós hétvégét jövőhétre. Anyu kicsit elszomorodott, mert már hetek óta nem láttuk egymást, de megértette, mondván hogy "egy ilyen sulibulit kár lenne kihagyni, és lehet valami helyes fiú fel is kér táncolni". Hát, egy bizonyos helyes fiú igazán felkérhetne...
  - Mentem. - jelentettem be késő délután a lányoknak.
 - Hova? - kérdezték egyszerre. 
 - El. - fogtam rövidre, majd rájuk kacsintottam. Ők már ennyiből fogják az adást.
 Jó, ez most úgy tűnhetett mintha randira mennék, de hiába mondtam volna hogy nem, úgysem hitték volna el.
 Bekopogtattam a 2-es számú ajtón, mire az ki is nyílt. Dan állt az ajtó előtt, meglehetősen furcsa szerelésben. Vagyis, hozzá képest nagyon furcsában: fehér ing, fekete nadrág és öltönymellény volt rajta, a nyakában pedig egy szintén fekete csokormasni. 
 - Szia. Hű. - néztem végig rajta.
 - Heló. - nézett végig ő is saját magán grimaszolva, miközben beengedett. 
 - Hogyhogy ... így? - kérdeztem meglepetten. 
 - Ja, csak próbálunk. Ilyenben kell lennünk holnap. - konyult le a szája széle, mire elmosolyodtam. 
 - Nem baj, jól áll.
 - Köszi. - látszólag nem győztem meg túlságosan, pedig tényleg jól állt rajta. Majdnem minden fiú jól néz ki öltönyben.
Pont meg akartam kérdezni Noel merre van, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja és kilépett rajta. Szintén öltönyben. Azt hiszem nem kell elmagyaráznom miféle érzelemhullámok söpörtek el abban a pillanatban.
 - Szia. - mosolygott rám, kezeit a nadrágzsebébe csúsztatva. 
 - Szia. - köszöntem vissza én is mosolyogva, és... azt hiszem megint kicsit tovább bámultam mint kellett volna.
 - Na? - kérdezte olyasmi grimasszal a képén, amilyet Dan is vágott. 
 - Hát... Hú. - igen, ez volt minden amit ki tudtam nyögni. Gratulálok magamnak. 
Még szélesebben elmosolyodott, majd visszament a fürdőbe és becsukta maga után az ajtót. 
 Danre néztem, aki a lehető legszélesebb vigyorát rám villantva pillantgatott egyszer rám, egyszer pedig a fürdő felé. 
Nem túl erősen oldalba vágtam, mire abbahagyta, aztán leült az egyik ágyra.
 - Ahh. Előbb én akartam kiszabadulni ebből a valamiből. - mutatott végig a rajta lévő ruhákon.
 - Kibírod szerintem. - ültem le mellé.
 - Szerintem nem. - rázta meg a fejét, mire elnevettem magamat. 
A következő pillanatban Noel már jött is ki a fürdőből egy szál farmerban, egy fehér pólóval a kezében, amit csak akkor vett fel, mikor már kilépett a szobába.
 - Na, engedj be felsőtest. - tolta arrébb Dan, aki ahogy kinyílt az ajtó, már fel is pattant az ágyról.
 - Na szóval... - ült le mellém Noel. - ...elmehetnénk valahova.
 - Hova..?
 - Az mindegy. Csak, úgy, valahova beszélgetni. - vonta meg a vállát. - De beszélgethetünk itt is, Dan hülyeségét és vigyorgó tekintetét eltűrve. - mosolygott. 
 - Ha-ha-ha! - hallatszott ki Dan hangja a fürdőből. - De kis Humor Herold ez a Noel.
Noel a fürdő felé mutatott amolyan "na látod" arckifejezéssel, mire mosolyogva bólintottam. 
 Fél perc múlva már a folyosón sétáltunk. 
 - Bocsi, hogy tegnap este leléptem. - szakítottam meg a hirtelen beállt kínos csöndet. - Ott akartam maradni, csak Aly észrevette hogy elmentem, úgyhogy vissza kellett mennem. 
 - Neked nem kell bocsánatot kérni semmiért. - rázta meg lassan a fejét. - Én kérek bocsánatot azért. - mutatott a kezemre. - Tudom, hogy nem elég, mert valszeg be sem fog teljesen gyógyulni, de...
 Nem tudta befejezni, mert fél kezemmel befogtam a száját, mire értetlenül nézett. 
 - Nem szeretem ha mindenért magadat okolod. - mondtam, majd leemeltem a kezemet a szájáról. 
Megint elmosolyodott, aztán beszálltunk a liftbe.  
Egy ideig csak némán álltunk egymás mellett, aztán megszólalt: 
 - Figyelj... van ez a... bál. - kezdte, majd rám nézett, valamiféle reakciót várva. 
Akarva-akaratlanul elvigyorodtam, mire ő is elmosolyodott és folytatta: 
 - Lehet menni párban, és arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt. - zavarában fél kezét a nyakára tette. 
Nem válaszoltam, csak próbáltam (szélesen mosolyogva) feldolgozni az eseményeket. 
 - Ha elpirultál azt vehetem igennek...? - kérdezte félig nevetve, mire én is elnevettem magamat és bólintottam. - Hú. 
 - Azt hitted talán nemet mondanék? 
 - Hát, talán. - válaszolta. 
 - Miért? 
 - Hát, tudod, egy csomó srácnak bejössz, azt hittem már legalább tízen elhívtak, mi meg csak... barátok vagyunk, szóval... - mondta még mindig mosolyogva, majd kinyílt a liftajtó és kilépett rajta. 
 Csak barátok...

 A suli közelében lévő utcákon sétálva beszélgettünk. Nem állt be kínos csend; mindig volt miről beszélnünk, még ha néha a téma csak a büfésnő vagy a héten adott mozifilmek voltak is. 
Jól elvoltunk, de valamennyire azért rontott a hangulatomon, hogy lehetetlen volt kiigazodnom Noelen. Soha nem tudom eldönteni hogy tetszem-e neki legalább csak valamennyire is. Bár, én annak is örülök hogy ilyen jó barátok vagyunk jelenleg...
Kicsivel több, mint másfél órát sétálgattunk, aztán visszamentünk a kollégiumba. 
Konkrétan nem tudtam miért hívott át; elhívni a buliba bárhol és bármikor tudott volna, úgyhogy nem gondoltam hogy amiatt. Talán csak hogy beszélgessünk. A beszélgetésbe beletartozott természetesen a farkas-téma is. Elmondta hogy már éjjel három körül visszaváltozott, és azután meztelenül fagyoskodott a kövön, Dan pedig valamikor reggel változott vissza. Én hülye, ha fel tudok kelni, akkor nem kell órákig ott maradniuk bezárva... Persze próbált megnyugtatni azzal, hogy már egészen hozzászoktak, de akkor is utáltam magamat.
 Este még beszélgettem a lányokkal (természetesen be kellett számolnom a sétáról is, kihagyva a farkasos-részeket...), majd lámpaoltáskor bebújtam az ágyamba, és nemsokára el is aludtam. 
  
 Szombaton végre nem kellett túl korán kelnünk; reggel nyolckor csörgött az ébresztőm. Most kivételesen nem én voltam aki nem bírt kimászni az ágyából, hanem a többiek aludtak tovább. 
 Lezuhanyoztam és felvettem egy egyszerű, kissé túlméretezett őszi mintás pulcsit, plusz egy fekete leggings-et. Angol nyelvű Harry Potter-könyvet olvastam amíg Aly és Léna aludtak.
A bálig még egy csomó idő volt; a suliban kábé mindennap elmondták a vele kapcsolatos tudnivalókat, köztük azt is hogy este 7-től lesz.
 Aly nem sokkal azután kelt fel mint én, Léna viszont egészen délig aludt. El nem tudtam képzelni hogy tudott kereken 14 órát aludni...
 10-kor lementünk tízóraizni Alyvel (mert a reggeliről lecsúsztunk), aztán várost jártunk, délután pedig ismét a városban járkáltunk, csak akkor már Léna is megtisztelt minket a jelenlétével. 
 Délután ötkor már elkezdtünk öltözködni és sminkelni (Léna még kevésnek is ítélte azt a készülődésre szánt teljes két órát). Hat óra körül a hajunkat is megcsináltuk: Aly lazán behullámosította a sajátját, aztán tök jól belőtte az én hajamat is (felül kicsit kivasalta, alul pedig begöndörítette), Léna haját pedig én vasaltam szögegyenesre. 
 Amúgy Léna az egyik egész helyes osztálytársunkkal, Márkkal jön, Alyt pedig elhívta egy tizenegyedikes srác.         
 Pontban 18:45-kor már indulásra készen ültünk az ágyainkon és arról beszéltünk mennyire jó buli lesz. Meg persze dicsértük egymás ruháját és külsejét. Szóval, elvoltunk, amolyan lányosan.
 Noel hét óra előtt öt perccel kopogott be az ajtón. Én nyitottam ajtót, és örültem hogy igazából nem tud leesni az állam, mert ha tudna olyat, akkor abban a pillanatban biztosan megtette volna. 
Már láttam öltönyben, de így, belőtt frizurával, még jobban eligazított ruhákkal egyszerűen... wow!
 - Szia. - szólalt meg először ő. 
 - Szia. - nyögtem ki végre én is. 
 - Csini vagy. - közölte a gyönyörű, féloldalas mosolyával. 
Teljesen biztos voltam benne, hogy elpirultam.

Nem teljes tíz perc múlva összekarolva léptünk be a már akkor diákokkal és tanárokkal teletömött tornaterembe.
 Az egész terem ki volt díszítve minden lehetséges helyen, és minden színes fényekkel volt megvilágítva, amitől teljesen diszkó-hatása lett az egésznek, ráadásul a zene is üvöltött. Az erkélyen, amit Tarzan (Dan) díszített ki, most nem tanárok voltak, hanem két végzős srác, akik DJ-ztek. Vagyis, olyasmi; csak betették a zenéket. 
 A lelátókon főleg tanárok ültek és beszélgettek, de táncolni még nem kívánó diákok is ott ücsörögtek. A terem jobb oldalán egy hosszúkás asztal volt telepakolva étellel és italokkal. Már akkor úgy éreztem hogy szuper esténk lesz. 
 Mi is leültünk a lelátóra, a bejárathoz közel és ott vártuk a többieket. 
 - Dan kivel jön? - kérdeztem hangosan Noeltől, de még így is annyira halk voltam a zenéhez képest, hogy még én sem hallottam magamat.
 - Tessék? 
 - Dan kivel jön? - tettem fel a kérdést még hangosabban. 
 - Senkivel. 
A zene hirtelen lehalkult. A DJ-k irányába néztem, és az igazgatót láttam egy egész csinos fekete ruhában az erkély felé kiabálni. 
 - Hogyhogy senkivel? - kérdeztem most már normális hangnemre váltva. 
 - Nem tudom. - vonta meg a vállát. - Nem mondta. De lehet jönni egyedül is.
 Alig fél perc múlva Dan fel is lépett hozzánk a lelátóra, majd leült Noel mellé. Ő is az elegáns-szettjében volt. Meg persze az elmaradhatatlan napszemüvegében.
 Átbeszéltük pár csaj ruháját (a legtöbben csinosak voltak, de azért volt pár viccesen kinéző csajszi is), kibeszéltük a partyzó tanárokat, meg ilyesmi dolgokon nevetgéltünk. 
 - Kivel fogsz táncolni, ha nincs párod? - kérdeztem Dant. 
 - Nem tom. - vonta meg a vállát. - Mindenkivel. Még veled is. - mutatott rám. - Meg Alyvel is. 
 - És Lénával nem...? - szólt hozzá Noel is a témához.
 - Neki van párja.  - vonta meg ismét a vállát.
 - Alynek is. - néztem rá furcsán, mire egy pillanatra elgondolkodott.
 - Az nem baj.
 - Ott is vannak. - mutatott Noel a lelátó aljához, ahol tényleg ott állt mindkét barátnőm, meg persze a partnereik is.
 - Őrült módjára integetni kezdtem nekik, mire  észrevettek és feljöttek hozzánk.
 Még vagy húsz percet végigbeszélgettünk. Aly tizenegyedikes partnerét egyikünk sem igazán ismerte, de ő is tök jó fej volt. Márkhoz idő közben odatódult még öt másik osztálytársunk is. Ők voltak az osztály "sztárjai", főleg a bogaras poénjuk után. 
 Az egyik srác épp valami poént mesélt, amin majdnem mindenki röhögött, amikor Noel közelebb hajolt hozzám. 
 - Akarsz táncolni? - kérdezte, én pedig válaszul bólintottam. 
Megragadta a csuklómat, és az előttünk ülőket többé-kevésbé kikerülve lementünk a táncolók közé. 
 Körülbelül fél órát táncoltunk megállás nélkül; egy csomó pörgős számot adtak. Úgy 10-15 perc után a többiek is csatlakoztak hozzánk, úgyhogy nagy buli-hangulat volt. Dan szándékosan vicces táncmozdulatai pedig csak még jobban ráadtak a hangulatra.
 Néha tartottunk pár perces pihenőket és feltankolásokat a kaja-pia-részlegnél, meg egy csomószor szét is széledtünk.
 Még egy lassú számot is végigtáncoltam Noellel. Mondjuk, nem volt túl romantikus, csak amolyan visszafogott, tényleg-baráti... De akkor is olvadtam mint fagyi a napon. 
 A zenéért felelős két srác annyira beleélte magát a feladatába, hogy mikrofont is szereztek, és amikor már régóta tartott a buli, végigénekeltek két dalt is. Vagyis, csak megpróbálták elénekelni őket.
Már órák óta buliztunk, amikor páran elkezdtek egyesével lelépni. Hát, ők annyira nem élvezték a bulit. 
 Dan tényleg mindenkivel táncolt aki beleegyezett, még velem és Alyvel is tényleg végigugrált egy számot. Hát, ezen az estén is bebizonyította, hogy egy idióta.
 A Dannel való táncnak nevezett ide-oda ugrálás után táncoltam pár osztálytársammal is. Eközben Noel is táncolt másokkal, ha jól láttam akkor még Lénával is. 
Éppen beleéltem magamat a táncolásba Lénával és Alyvel plusz még néhány lányosztálytársammal, amikor Noel odajött hozzám. 
 - Kicsit kimegyek, jó? - kiabálta a fülembe (és még így is alig hallottam). 
 - Oké! 
Végigtáncoltam még vagy öt számot, amikor Dan is odajött:
 - Nem láttad Noelt? 
 - De, kiment kábé 20 perce. - mutattam a bejárat felé. 
 - Hova? - nézett kissé ledöbbenve. 
 - Nem tudom. - kicsit megijesztett az arckifejezése, úgyhogy arrébb mentem a többiektől, hogy jobban halljam. - Miért? - kérdeztem amikor már messzebb voltunk a tömegtől. 
 - Mennünk kéne. - mutatott a fekete karórájára. - Nagyon mennünk kéne. 
 - Mié... - kezdtem, majd hirtelen eszembe jutott miért. Már majdnem 10 óra volt. Hirtelen leblokkoltam, majd gyorsan kapcsoltam és megfogtam Dan karját és elindítottam a bejárat felé. 
Léna és Aly észrevehették a pár pillanat alatt történő eseményeket, ugyanis utánunk jöttek. Gondoltam rá, hogy vissza kéne küldenem őket, de meggondoltam magam, hiszen most igazából semmi titkos-invázió nem volt. Egyszerűen csak Noelt kerestük, bár elég sürgősen. 
 - Mi van? - kérdezte Léna amikor már a sötét udvaron álltunk mind a négyen. 
 - Csak Noelt keressük. - válaszolta Dan. 
 - Oké, de... baj van? - szólalt meg Aly is. 
 - Nem, nincs. - vágtam rá talán kissé gyorsan. - Tényleg nincs. - tettem hozzá, hátha menthetem a helyzetet.
 - Jó, mindegy, keressük. - tárta szét a karját Léna. - Odabent már úgyis egyre kevesebben vannak. 
 - Hova ment ki? - kérdezett Dan megint. 
 - Fogalmam sincs. Annyit mondott kicsit kijön. - vontam emg a vállam kissé kétségbeesve. 
 - Oké, jó... - fogta meg fél kezével a homlokát. - Menjünk külön-külön. Mert láthatólag itt nincs. 
 - Jó. - mondta Léna.
 - Nem, mégsem! - szólt gyorsan Dan. - Ti... te meg Aly együtt menjetek! 
 - Miért? Nem félünk a sötétben. - nézett ránk Léna értetlenül.
 - Nem azért. Mindegy. - ráztam meg a fejem, és abban a pillanatban inkább arra koncentráltam, hogy megtaláljuk Noelt. 
Őszintén reméltem hogy visszament a szobájukba, vagy csak valahol itt van, és hogy ma este nem fog... 
Lénáék fél perc alatt eltűntek a tornaterem mögött.
 - Ugye nem változik át? - kérdeztem. 
 - Dehogy fog. Nemrég változott át, ilyenkor nem szokott. Átváltozás után senki sem szokott megint. Asszem'. Remélem. - hadarta Dan. Ő is elég zaklatott állapotban volt, akárcsak én. 
 - Oké-oké, nyugi! Te menj mondjuk arra - mutattam a suli és koli közti betonos részre - én meg mondjuk megyek...erre - néztem a suli mögötti fás-bokros részre.  
 - Jó. - mondta, majd el is indult futva. 
 Vettem egy nagy levegőt, és besétáltam a fák közti sötétségbe. A hátam mögül kihallatszott a zene a tornateremből, és a gyenge széltől susogó levelek sem nyugtattak meg igazán. 
 Hosszú percekig mászkáltam a növények között,amikor észrevettem egy sötét árnyalakot a fák mögötti, füves rész közepén. 
Így, egy helyben állva, teljesen sötétben több mint ijesztő volt, de hosszas nézegetés után, az alakját és a haját megfigyelve rájöttem, hogy megtaláltam Noelt. 
Nem tudom honnan jött a hirtelen bátorságom, de odarohantam hozzá, és szinte beleütköztem. 
 - Hé, jól vagy?! - kérdeztem még mindig zaklatott állapotban. 
 - Ühüm. - mondta halkan, majd lehajtotta a fejét.
 - Mi van...? - kérdeztem, mert egyértelműen látszott rajta, hogy nincs túl jól. 
 - Hány óra van...? - kérdezte még mindig nagyon halkan. 
Ha nem tudtam volna, hogy a sulibálon nem volt alkohol, azt hittem volna hogy részeg.
 Elővettem a telefonomat a kis-táskámból és rápillantottam a kijelzőjére.
 - 21:48. 
 - Akkor nem értem... - rázta meg lassan a fejét. 
 - Mit..? - emeltem fel a fejét az egyik kezemmel. - Át fogsz változni? - kérdeztem, mire nem reagált semmit. - Noel! - mondtam hangosabban, mire bólintott. 
 - De, hogyan...? Te most nem változhatnál át.. - ráztam a fejemet értetlenül, mire megint nem reagált. 
Elengedtem az állát és egy helyben állva, a szemeibe nézve próbáltam kitalálni az érzéseit. Sötét volt, de az aranysárgás barna szemeit még így is láttam. Szomorú volt. Talán mást is láttam a tekintetében, de egyértelműen szomorú volt. Néha akaratlanul is megremegett. Már legalább húsz perce elkezdődhettek ezek a fájdalmak. Őt még sosem láttam átváltozni.
Hosszú pillanatokig csak egymást fürkészve álltunk ott, amikor megszólalt:
 - Fáj. - suttogta. 
 - Mi? - kérdeztem ijedten.
Hirtelen két kezével megfogta az arcomat, közelebb hajolt és... megcsókolt. Hiába volt addig elég komor a helyzet, abban a percben elmagyarázhatatlanul boldog voltam. Madarat lehetett volna fogatni velem. 
 A csók után továbbra is fogta az arcomat, és azt hiszem valami reakcióra várt. 
 - Még sötétben is látom ahogy elpirulsz. - mondta suttogva, mire még jobban elmosolyodtam, és visszacsókoltam.
Pár pillanat múlva hirtelen elengedett, fél méterrel eltávolodott, aztán... egy szemvillanásnyi idő alatt előrerándult a felsőteste, fájdalmában pedig felnyögött. 
 Nem messze tőlem sikítást hallottam, mire még jobban megrémültem, és a hang irányába néztem. Két sötét alakot láttam úgy 40 méterre tőlünk, ott, ahol nemrég még én járkáltam a fák közt. Könnyen rájöttem, hogy Aly és Léna állnak ott. 
 - Basszus! - kiáltott fel egy ismerős hang a lányoktól nem messze. Dan jelent meg rohanva, és megpróbálta megállítani a felénk futó Lénát és Alyt. 
 - Ne gyertek ide! - kiáltottam feléjük. 
 - De.. Mi történik vele? - kérdezte Léna zokogva. 
Újból Noelre néztem, aki akkor már négykézláb vergődött a földön. 
 - Dan! - kiabáltam, mert fogalmam sem volt mit kéne csinálnunk. Fussak, vagy fogjam le valahogy, vagy... 
 - Fuss! - kiáltott rám, miközben Lénáék már rohantak vissza a tornaterem irányába.
 - De... de nem hagyhatjuk itt! - mondtam akkor már én is sírva. 
 - Azt mondtam hogy fuss! - mondta sokkal hangosabban, olyan hangnemben ahogyan még nem hallottam soha. 
Más helyzetben még meg is ijedtem volna tőle, és szót fogadtam volna, de ez nem az a pillanat volt. 
 Újból Noelre pillantottam, aki akkor már majdnem teljesen farkas volt. 
Dan odafutott, megragadta a karomat és futni kezdett. Nem kellett rángatnia; beláttam, hogy mást nem tehetünk. Dan is farkas, csak jobban tudja hogy ilyenkor mit tanácsos tenni, mint én. 
 - Mi lesz vele? - kérdeztem futás közben, majdnem annyira zokogva, mint Léna, aki már valahol a sulinál járhatott Alyvel együtt. 
 - Nem tudom. - Dan hangja is kétségbeesett volt. 
Megálltunk a tornaterem külön bejárata előtt. 
 - Szólok pár tanárnak, addig maradj itt! Nem fog ide jönni. - mondta, majd berontott a tornaterem hátsó ajtaján. 
 Innen is láttam, ahogy a füves pálya közepén Noel teljes farkas-alakban áll. Körülnézett - tekintete egyszer rajtam is végigfutott - majd bevetette magát a sűrű növényzetbe.
 Fogalmam sincs miért, de előrébb mentem pár métert, hogy esetleg még lássam. Szemmel kellett tartanom, nem mászkálhat szabadon, főleg nem amikor ennyi diák van kint. Elértem én is a fákkal és bokrokkal teli kert-részt, de nem mertem bemenni. Így viszont nem láttam semmit. 
Még előrébb mentem, és azon kaptam magam, hogy egyre beljebb kerülök a növények közt. Remegtem a félelemtől és az ijedtségtől. 
Hirtelen megrezzent mellettem az egyik bokor, én pedig ijedten odapillantottam. Halk szuszogást hallottam.
Végem. Meghalok.  
Egy aranysárgásan csillogó, barna szempár nézett rám a bokrok közül. Álltam a tekintetét, most már minden mindegy alapon... 
A barna színű farkas előrébb lépett pár lépést, és megállt előttem. Erősen lehunytam a szememet, beletörődve mindenbe, elfogadva mindent, majd fél perc után újból kinyitottam. Noel nem volt előttem. Sehol sem volt.    

Blogjaim.

Hey everyone!

A következő (12.) fejezet várhatólag este jön, teljes egészében! :) Addig is, ha valakit érdekel, elkezdtem egy másik történetet/blogot is: Hailey's story.

"Egy lányról szól (mily' meglepő, nem?). A családjában tragédia történt, s ismét történni fog egy, ami leginkább őt érinti. Most ebből te semmit sem értettél, pedig megpróbáltam sejtelmesen megfogalmazni. Hahh, na mindegy.
Esetleg még megemlíthetem azt is, hogy nagy szerepe van a sztoriban egy rockbandának, valami titokzatos és misztikus dolognak, és legfőképp a víznek. "