XIII. fejezet

Tizenharmadik fejezet - A titok többé már nem titok:


 Nem bántott. Pedig megtehette volna. Még csak nem is látták, vagy hallották volna. Nem bántott.
A levegőt kapkodva, de mégis megkönnyebbülve tekintettem körül a sűrű növényzetben újra és újra. Sehol sem láttam, és még csak zajt sem hallottam, a tornateremből halkan kiszűrődő zenén kívül.
 - Anna! - üvöltötte Dan torkaszakadtából, valahonnan jobbról, a terem felől.
 Nem mertem visszakiabálni, inkább rohanni kezdtem oda, ahol eredetileg maradnom kellett volna. 
 Amikor kiértem a fák és bokrok közül, Dant és még pár személyt - köztük Felekit - láttam a hátsóajtónál állni. Továbbrohantam és Dan nyakába ugrottam.
 - Hol voltál te hülye?! - kérdezte kicsit feldúlva, s egyben megkönnyebbülve, miközben ő is átölelt. 
 - Nem bántott. Nem ölt meg. - a még bennem maradt félelemtől alig tudtam beszélni, de ennyit sikerült kinyögnöm. 
 - Mi? - kérdezte, miután elengedtem. 
 - Ott volt! - mutattam a fás-kert irányába. 
Csak most volt időm jobban szemügyre venni a körülöttünk állókat: az osztályfőnökünk, Feleki és még két idősebb diáksrác futva indult el a mutatott irányba, amíg az igazgatónő, a matektanárunk, Gábor tanár úr és a biosztanárnő felzaklatott állapotban, szótlanul ácsorgott mellettünk. Többméteres távolságra tőlünk két magassarkús, szoknyás alakot láttam, akikről azonnal tudtam, hogy a még mindig síró Léna, és az őt nyugtatgató Aly.
 - Hogy érted hogy nem bántott? - ráncolta Dan a homlokát.
 - Eltűnt előlem, úgyhogy bementem utána, de elvesztettem. - mondtam kissé még mindig zihálva. - Aztán egyszer csak előttem volt. - mutattam magam elé alig pár centiméternyi távolságra. - De nem bántott! Csak nézett, aztán elment.
 - Merre? 
 - Azt nem tudom. - ráztam meg a fejem. - Becsuktam a szemem, és mire kinyitottam megint eltűnt. 
 Dant látszólag megdöbbentette amit mondtam neki. Az arckifejezéséből egyértelműen ez tükröződött.
 - Oké. - rázta meg végül pislogva a fejét, majd a többiek után indult a suli hátsó részébe. 
 Addig néztem utána, amíg teljesen el nem tűnt a növények sűrűjében, majd ismét a mögöttem álló tanárokra néztem. A vörös hajú, idős létére elég csinos biosztanárnő döbbenten bámult abba az irányba, ahol az imént eltűntek a többiek, az igazgatónő valami szalvétát gyűrögetett a kezeiben, Gábor tanár úr pedig a megszokott mogorva képével nézett valahova a távolba, azt hiszem a füves-pálya felé. Nem is tudtam, hogy ő farkas. Emlékszem, hogy többször is ellenőriztem a szemfogait, miközben beszélt a tanórákon.  
 Úgy éreztem ezen nem most kell gondolkodnom. Megfordultam és Lénáékhoz siettem, akik mindketten zaklatott állapotban voltak, sőt, Léna még mindig enyhe sokkhatás alatt.
 Amikor odaértem hozzájuk, Léna épp' a tornaterem falának dőlve próbált egyenletesen nagylevegőket venni, Aly pedig a földet bámulva gondolkodott. 
Mikor melléjük értem, hirtelen felkapta a fejét és rám nézett.
 - Ez mi volt? - kérdezte elhaló hangon. 
Válasz helyett nyeltem egy nagyot. Fogalmam sem volt hogyan kéne elmondanom, és hogy egyáltalán mit mondjak. 
 - Vérfarkas...? - kérdezte egy vékony hang, mire mindketten Léna felé néztünk, aki még mindig enyhén remegve túrt bele a hajába. 
 Újból Aly-re néztem, aki szintén válaszra várt. 
 - Igen. - mondtam alig hallhatóan. 
 Aly arckifejezésén semmi sem változott a válasz hallatán, Léna viszont hátát a falnak támasztva ülő-helyzetbe esett, és mindkét tenyerével az arcát fogta.
Mindketten odamentünk hozzá. Aly majdnem megbotlott a magassarkújában, majd - tőle nem megszokottan - káromkodva lerúgta magáról mindkettőt, bár teljesen biztos voltam benne, hogy inkább a helyzet, mint a bokaficam veszélye miatt lett kicsit feldúlt. 
 Leültem Léna mellé, mire felemelte a fejét. A sminkje szétfolyt az arcán. 
 - Te tudtad. - mondta inkább kijelentve, mint kérdőn.
Bólintottam, miközben Aly is leült a másik oldalamra. Hideg volt a beton amin ültünk, de abban a helyzetben azt hiszem ez egyikünket sem érdekelte. 
 - Mióta? 
 - Csak pár hete. - válaszoltam még mindig halkan. 
 - Alig pár hete kezdődött a suli, Anna... - mondta Léna, majd ismét a tenyerébe temette az arcát. 
 - Tudom... de én is véletlenül tudtam meg. Tilos volt elmondanom bárkinek is. - kissé kezdtem tartani attól, hogy esetleg megharagszanak rám. 
 - Csak azt tetted ami a leghelyesebb volt. - szólalt meg Aly, mire megkönnyebbülve néztem rá. Fejét a falnak támasztva bámulta az eget. - Ez egyszerűen hihetetlen...
 - Az... Még én sem tudtam teljesen megérteni. - mondtam pár pillanatnyi csend után.
 - Noel most meghal? - kérdezte ijedten Léna.
 - Dehogy! Nem. - a gondolat engem is erősen felzaklatott. - Dehogyis... Csak, átváltozott.  
 Az utolsó szó mindhármunkat újból  elhallgattatta pár percre.
 - Hogy létezhet ilyen...? - szólalt Léna újból, mire csak kissé megvontam a vállamat. 
 - Fogalmam sincs. De létezik... és nem csak Noel...nem csak ő ilyen. - nyögtem ki nagy nehezen.
 - Hanem még... ? - kapta fel Léna újból a fejét, de ahelyett hogy befejezte volna a kérdést, kiült a döbbenet az arcára. - Dan. - mondta végül a lehető leghalkabban.
 - Dan is? - nézett rám Aly is. 
Újból csak bólintottam.   
 - És nem csak ők. Nagyon sokan vannak, főleg ebben a suliban. 
Mindkét barátnőm arcára ült ki egyszerre a megdöbbenés, zaklatottság, félelem, ijedtség és még sok más hasonló érzelem.
 - De nem veszélyesek. - folytattam. - Nem bántanak, és csak este változnak át, akkor sem mindig. - kezdtem lassan. - Van egy külön hely, ahova ilyenkor bezárják őket. Ők is ugyanúgy emberek, csak van ez a... ez. - konkrétan nem akartam a farkassággal kapcsolatos szavakat használni, mert féltem csak még jobban felzaklatnám velük őket. 
 Ezután legalább húsz percig szótlanul ültünk egymás mellett. Ők feldolgozni próbálták az utóbbi fél óra eseményeit, én pedig folyamatosan arra gondoltam, hogy vajon mi történik Noellel? Miért nem találták még meg? Valami büntetést fog kapni...? Mi lesz...?
Még öt percig gondolkodtam, amikor már nem bírtam tovább ücsörögni és csak várni, úgyhogy felálltam.
 - Mit csinálsz? - kapta utánam a fejét Léna, akinek akkor már nem csuklott el a hangja a sírástól.
Aly kérdőn és egyben kérlelőn nézett rám; ő rájött mit akarok. 
 - Segítek. - indultam el a tanárok irányába. 
 - Dehogy segítesz! - fogta meg Aly a karomat, akinek nem hallottam a lépteit miközben felállt és utánam jött, mivel még mindig mezítláb volt. 
 - De igen. Ki tudja hol van...? Meg kell találnunk mielőtt még valami hülyeséget csinál. 
 - Nem kell...
 - Ilyenkor nem önmaga! - vágtam a szavába.
 - Figyelj, ha a többiek még nem találták meg, te sem fogod. - engedte el a karomat. 
 Ebben volt némi igazság, de akkor sem hagytam magam. Nem tudtam volna tovább ücsörögni, amíg őt a többiek hajkurásszák a suli területén. Bárhol lehetett, és a sulinak egy csomó kertje és sportpályája volt. 
 - Az előbb sem bántott. Megállt előttem, és egyszerűen elment. - közöltem boldogan - már amennyire egy ilyen szituációban boldognak lehetett lenni.
 - Jó. - hunyta le a szemét Aly sóhajtva, mire megöleltem és sietve elindultam. 
 - Vigyázz magadra! - kiáltott utánam Léna, amikor befordultam a tornaterem sarkánál, és megpillantottam a még mindig ott sorakozó tanárokat. Idő közben többen odagyűltek; mind tanárok voltak. 
Nem tudtam megérteni hogy tudnak csak ott álldogálni. Feltehetőleg mind farkasok... 
Szó nélkül elsiettem előttük, és a füves focipálya felé vettem az irányt,a hol nemrég Noel átváltozott. Az elszakadt öltönye ott hevert a fűben. Letérdeltem, és végigtapogattam a ruhákat. A felső zsebében megtaláltam Noel karóráját, de a sötétben alig láttam valamit. Elő akartam venni a telefonomat, hogy világítsak vele, viszont az nem volt a ruhám vastag selyempántja alá csúsztatva, ahol eredetileg kellett volna lennie. Biztosan elejthettem, amikor Noel átváltozott. Pár percig négykézláb kúsztam a fűben tapogatva, de a mobilomat sehol sem találtam meg. Akkor ez volt talán a legkisebb gondom, úgyhogy Noel órájával a kezemben indultam vissza a tornaterem hátsóajtaja felé. Félúton visszafordultam, és felkaptam az öltönynadrágot és a felsőt a földről. A széttépett fehér inget ott hagytam. Körülnéztem utoljára az óriási pályán, de sehol sem láttam mozgó alakot. 
 Noel ruháival és órájával a kezemben mentem vissza a tanárokhoz. A fejük felett egy kék fényű lámpa égett, így végre láttam is a karórán lévő számokat és mutatókat. Negyed tizenkettőt mutatott. 
A csak álldogáló pedagógus-társaság furcsán nézett rám és a kezemben tartott cuccokra, de nem érdekelt. 
 Elvileg még órák voltak vissza Noel visszaváltozásáig, tehát jelenleg farkasként rohangál valahol. A cuccaival a kezemben indultam meg a növények közé. Már nem féltem, mert volt egy olyan érzésem, hogy Noel ilyenkor hiába nem önmaga, az előbb így is tudta kontrollálni önmagát, úgyhogy most is meg fogja tudni tenni, ha megtalálom. 
 Végigsétáltam az egész növénykerten, minden egyes bozótba benézve, de sehol nem láttam semmit. Ilyen sötétben nehéz volt akármit is látni. Mikor másodszorra is végigjártam a növényekkel sűrített területet, újból a füves pályára mentem. Körbejártam, de csak egy ember alakot láttam elsétálni a betonos pályán, aki alakjából ítélve az egyik izmos végzőssrác volt, aki szintén Noel keresésére indult. Tehát még tényleg nem találták meg... 
 Óriási ez az iskola, de több mint félórányi keresés után bármit meg lehet találni. Főleg egy farkast. 
 Kezdtem ismét kicsit bepánikolni, aztán hirtelen eszembe jutott valami. Még jó hogy itt nem találjuk, ha... a kapu. A kapu! A nagykapu mindig nyitva van. 
Lerúgtam magamról a magassarkúimat, majd őrült módon kezdtem rohanni az iskola másik végébe. Közben Felekit is láttam, amint a kerítés melletti sövényt nézte át. Komolyan, az a nyamvadt kapu tényleg jutott csak nekem eszembe? 
 Ennyi idő alatt már bárhova elmehetett. Bárhova a városban, akárhova... 
Mikor elértem a suli főkapujához, már ziháltam, de nem a rohanástól, hanem az egyre csak erősödő pániktól.
Nem tudtam az utca melyik vége felé fussak. A belváros felé vezető úton szoktunk sétálni... talán emiatt arra ment. Balra pedig sokkal kevesebb esélye volt annak, hogy emberekkel találkozik. Ha valamennyire Noelként gondolkodott, és nem állat-fejjel, bal irányba ment. De ennek mégis mennyi esélye volt? Nem sok, viszont az, hogy nem evett meg, amikor megtehette volna, számomra csak azt bizonyította, hogy ő így is Noel.
 Balra futottam. Szombat este volt, úgyhogy nem egy házból házibulik hangját lehetett hallani, és egyszer szembe is jött velem egy nem épp' szomjas banda, de rajtuk kívül szinte senki sem volt az utcákon. 
 Körbefutottam az iskola körüli utcákat, még ha a végére alig kaptam levegőt is, de sehol sem láttam farkast. Még kutyát sem. Egyre jobban rám tört a pánik. Idegesen a hajamba túrtam, majd leültem az iskola bejáratától nem messze lévő utcai padra. Hiába futottam le utcákat, a késő éjszakai, őszi levegő nagyon hűvös volt, így felvettem Noel zakóját. Nagy volt rám, de éreztem rajta az illatát, és ez valamennyire megnyugtató érzést keltett bennem, hiába volt egyre kétségbeejtőbb a helyzet.
 A zakóját szagolgattam hosszú perceken keresztül, és közben arra gondoltam, amikor pár órája a tornateremben lassúztunk, vagy amikor... amikor megcsókolt. 
 Hirtelen nyögést hallottam. 
Valahonnan messzebbről, de biztos voltam benne, hogy jól hallottam. A hátam mögül jött, valamerről. Felugrottam a padról, megpördültem és egyre nagyobbakat dobbanó szívvel füleltem. A tekintetem ide-oda cikázott a pad mögötti, egyre kopaszabb őszi fák között.
Újabb, az előbbinél hosszabb nyögést hallottam, és most azt is tudtam milyen irányból. Felkaptam Noel nadrágját a padról, és ismét őrültként kezdtem rohanni, egyenesen a sűrűn szőtt fák közé. Még egy nyögés, sokkal közelebbről. Szinte semmit sem láttam, de tudtam, hogy jó irányba haladok. 
Hosszú szünet, majd újabb hang. Az eddiginél is gyorsabban kezdtem futni, majd megálltam, mikor már körülbelül ott voltam, ahonnan a nyögéseket hallottam. Ide az utcai lámpák fénye sem ért már el, úgyhogy szinte vaksötét volt, és a körülöttem lévő fákat is alig láttam. A szél egyre jobban fújt, úgyhogy összébb húztam magamon Noel zakóját.
Épp továbbfutottam volna, amikor valami vagy valaki megfogta a bokámat, én pedig sikítva estem a fenekemre.
 - Nyugi... - mondta egy hang nagyon halkan. Azonnal felismertem azt a hangot, és a sötétben egyre élesedő látásom is meggyőzött arról, hogy megtaláltam őt. Az avarban feküdt, tekintetét pedig rajtam tartotta.
 Hirtelen mérhetetlen boldogság öntött el. Előrehajoltam, és a végtelen örömtől nevetve két kezem közé fogtam az arcát, hogy biztos legyek benne, nem csak képzelődöm. Ahogy kicsit közelebb hajoltam hozzá, elmosolyodott, majd egyik kezét az enyémre tette, és erősen megszorította. Megpróbált négykézláb helyzetbe emelkedni, de segítenem kellett neki, mert még ehhez is gyenge volt. Teljesen meztelen volt, de nem néztem olyan helyre, ahova nem illett volna. 
Ahogy viszonylag stabilan meg tudott állni, gyorsan lekaptam magamról a zakóját, a nadrágjával együtt felé nyújtottam, majd elfordultam. 
 - Visszafordulhatsz. - szólt alig egy perc múlva, mire azonnal felé fordultam.
Szavak helyett csak vigyorogtam mint a vadalma. Már egészen hozzászokott a szemem a sötéthez, így teljesen tisztán láttam az arcát. Halványan mosolygott, és körülbelül egyméteres távolságot tartva állt tőlem. 
 Pár pillanatig egyikünk sem mozdult, majd hirtelen megindult felém és szorosan átölelt. 
Percekig álltunk így, de legszívesebben napokig így maradtam volna. 
 - Nem bántottál farkasként. - törtem meg a csendet egy idő után.
 - Tudom. - mondta mosolyogva, majd fél kezével hátratűrte a hajamat és adott egy puszit a homlokomra.
 - Vissza kéne mennünk. Téged keresnek. - engedtem el, bár nem szívesen tettem. 
 Kicsit elkomorodott, de megfogta a kezemet és elindult velem az iskola felé.
Dan épp' akkor jött ki a kapun, amikor mi megjelentünk a suli előtti utcán. Ő is rájöhetett arra, hogy nyitva van a nagykapu. 
Ahogy meglátott minket, egy pillanatra tátva maradt a szája a meglepetéstől. Megvárta amíg odaértünk hozzá, majd olyan haveriasan megölelte Noelt.
 - Te hogyhogy... hogyhogy így? - kérdezte végigmutatva rajta, majd a karórájára pillantva.
Noel csak megvonta a vállát. 
 - Tíz óra előtt változtam át. Úgyhogy ezen már meg sem lepődöm igazán. - fogta meg ismét a kezem, mire Dan homlokráncolva az összekulcsolt kezeinkre nézett, aztán egyikünkről a másikra. 
 - Ti most...? - kezdte, majd Noel vigyorát látva ő is elvigyorodott, amolyan tipikus Danesen. - Végre! - mondta őszinte örömmel az arcán. - Szólok mindenkinek, már kezdtük azt hinni nem leszel meg. - mutatott a suli felé. 
 - A te jóvoltodból meglettem. - mosolygott rám Noel, amikor Dan már a suliudvaron járt. - Meddig kerestél?
 - Nem olyan sokáig. Körbefutottam a sulit meg az utcákat... de beszélnem kellett a lányokkal is... - mondtam a végét kicsit halkabban, mire Noel megállt és kérdőn nézett rám. - Tudják. 
Hosszan felszisszent. 
 - Akkor ők sikítottak, amikor...? 
 - Igen, pontosabban Léna. Őt rázta meg inkább a dolog, de fél órás beszélgetés után nagyjából megnyugodtak mindketten. Tudják hogy ez mennyire bizalmas dolog, úgyhogy titokban tartják, biztos vagyok benne. 
 - Én is. Csak jobb lett volna elkerülni hogy ők tudjanak erről. - húzta el a száját, miközben besétáltunk a kapun.
 Pár perc múlva elértünk a suli és a koli közti betonos részre, ahol már ott volt mindenki, aki részt vett a kereső-akcióban, beleértve Lénát és Alyt, valamint a csak ácsorgó tanári kart is.
A diákok már haza- vagy a kollégium felé tartottak az átbulizott este után, amit az igazgatónő is jól látott:
 - Azt hiszem jobb lesz ha lemegyünk. - indult el a kollégium felé a többiekkel együtt. 
 Tudtam hogy mit ért le alatt. 
Pár perc múlva mind az alagsorban voltunk, de a lift mérete miatt külön csoportokban mentünk le.
A barátnőim nem kicsit voltak meglepődve, amikor lejjebb mentünk a lifttel az alsó szintről, a rácsokkal és vasláncokkal teli, hideg teremtől pedig csak még jobban megrökönyödtek. 
Szótlanul vonultunk a terem végén lévő, hosszú asztalhoz. A tanárok leültek, kivéve Felekit.
 - Valaki írja fel a fiút, időpontot, és jegyezze fel a szabálytalan átváltozását is. - mondta az igazgatónő semleges hangon. 
 A biosztanárnő azonnal tollat fogott és keresgélni kezdett a sok papír között. 
Én még mindig Noel kezét fogtam, és így észrevettem, amikor kicsit megremegett. Tudtam, hogy ez nem jelent semmit, csak egyszerűen még mindig nagyon kimerült.
 - Ülj le. - mondtam, mire tiltakozott volna, de egy határozott pillantásommal meggyőztem. 
Fogott egy széket, odahúzta mellém és leült rá, fél karját a támlán támasztva. 
A világoskék lámpák fénye alatt volt szerencsém arra, hogy jobban szemügyre vegyem Noelt, kuszán szerteálló hajtincsekkel, ing nélkül, egy fekete nadrágban és egy szintén fekete, kissé szakadt zakóban, amit szerencsére nem gombolt be, így teljes egészében csodálhattam a hasizmait. Nem volt túl kigyúrt, egyszerűen csak... egyszerűen csak tökéletes. Észrevette, hogy bámulom, úgyhogy egy kicsit felém fordította a fejét és rám mosolygott, mire gyorsan elkaptam a fejemet.
 - Előfordult már máskor is, hogy este tíz óránál előbb változtál át? - kérdezte az igazgató. 
 - Nem. - válaszolt Noel. 
 - Miért nem jöttél le ide, amikor kezdődött? 
 - Azt hittem csak gyomorrontás, vagy... ilyesmi. Főleg mert ahogy maga is mondta; este 10 előtt történt. Amikor elkezdődtek az enyhébb rángatózások, már nem is tudtam volna lejönni, mert körülbelül 5 perc volt az egész. - tárta szét a karját. 
Az igazgatónő pár pillanatig elgondolkodva bámult a semmibe, majd írni kezdett egy notesz-szerűségbe. 
 - Rendben. Kata? - nézett a biosztanárnőre.
 - Véleményem szerint a közelgő holdfogyatkozás miatt változnak át ennyien mostanság, és ez az eset is talán ezzel magyarázható. - válaszolta a vörös hajú, alacsony nő, mire megszólalt a matektanár is:
 - Badarság! - legyintett. - A holdnak ehhez mi köze lenne? 
 - A teliholdnak lehet hogy nincs semmi, de egy holdfogyatkozás már nyomósabb ok lehet ilyesmire. 
A matektanár csak a szemeit forgatta, de ezután senki sem foglalkozott vele igazán. 
 - Rendben, erre majd még visszatérünk. - szólalt meg újra az igazgatónő, majd rám emelte a tekintetét. - Michelberger Anna, ha jól tudom te ember vagy. 
 - Én... én is úgy tudom. - mondtam kissé bizonytalanul, mire Dan kuncogni kezdett mellettem, Noel pedig elmosolyodott. Pedig nem is viccnek szántam.
 - Jól tudod hogyan értettem. 
 - Igen. Ember vagyok. - válaszoltam most kissé komolyabban, bár ez így még mindig kicsit viccesen hangzott.
 - Mióta tudsz erről? 
A fiúkra néztem, hátha szükség van arra, hogy hazudjak, de nem reagáltak semmit a kérdésre, úgyhogy őszintén feleltem.
 - Már pár hete. 
 - Hmm. Hogyan jöttél rá? Elmondták? 
 - Nem, dehogy. - ráztam meg a fejem. 
 - Magától rájött. - szólt közbe Noel. - Okos és makacs lány. 
 - Értem. - tudta le ennyivel, majd Alyre és Lénára nézett, akik mögöttem álltak. - Ha jól sejtem ti ma tudtátok meg, teljesen véletlenül ezt a dolgot. 
 - Igen. - válaszolta Aly, Léna pedig bólogatott. 
 - És reményeim szerint nem fogjátok továbbadni ezt a kifejezetten rendkívüli dolgot senkinek sem, beleértve téged is. - tévedt rám a tekintete.
Mindhárman bólogattunk, mire az igazgatónő felállt. 
 - Rendben, akkor mindenki távozhat, holnap délután öttől pedig tanári megbeszélést tartunk itt. - mutatott le az asztalra. - Értesítsék a többieket is. - nézett a tanárokra, akik bólintottak. 
 - Én nem díjazom ezt az egészet. - szólalt meg újból Gábor tanár úr. 
 - Mit nem díjaz? - nézett rá kérdőn az igazgatónő. 
 - Hogy ők tudnak róla. - biccentett felénk anélkül, hogy ránk nézett volna. 
 - Bármennyire nem díjazza, ezen változtatni már nem lehet. - kerülte meg az asztalt, majd elindult a lift felé. 
A tanárok viszonylag gyorsan elhagyták a helyiséget; Feleki még szólt hozzánk pár mondatot, megbizonyosodott róla hogy nem rázta meg Lénáékat súlyosabban a dolog, majd ő is távozott, így öten maradtunk lent. 
 Egyre jobban kezdtem fázni, és ez látszódhatott is rajtam, mivel Noel elkezdte levenni a zakóját. 
 - Nem kell! - szóltam rá gyorsan, bár szívesen bámultam volna a teljesen meztelen felsőtestét, és tényleg kezdtem nagyon fázni, viszont biztos voltam benne, hogy ő is.
Egy pillanatra megállt a zakó levételével, majd folytatta, és csak azért is felém nyújtotta. Megráztam a fejemet, mire felállt és a hátamra terítette. 
Miután rám adta, hátulról átölelt. Abban a pillanatban nagyon az ájulás határán voltam.
Aly és Léna egymásra mosolyogtak, Dan pedig összefont karokkal vigyorgott. 
 - Szóval... - szólalt meg először Léna. - ti mindketten... - mutatott Danre és Noelre. 
 - Ühüm. - mondta a legnagyobb természetességgel Dan. 
 - Aha... Jó. Azt hiszem. - ráncolta Léna a homlokát. 
 - Szerintem menjünk fel, mert itt elég hideg van. - szólalt meg Aly. - És több mint bizarr ez a hely. - nézett végig a rácsokon. 

 Felmentünk a közös folyosónkra. A fiúk ajtaja előtt megálltunk, és Noel - nem törődve a többiek jelenlétével - adott egy gyors puszit a számra elköszönésképp. 
 Dan - az aludni akarók legnagyobb örömére - tapsolni és őrjöngeni kezdett, körülbelül úgy, mint a részeg fiatalok szoktak szilveszterkor. 
 Szélesen vigyorogva mentem a lányok után a szobánkba.
 Egyenként lezuhanyoztunk, majd leültünk az ágyainkra. 
 - Szóval, van valakinek kérdése...? - vetettem fel én a témát. 
 - Igen, nekem van. - mondta Aly, de Léna közbeszólt:
 - Nem! Nem, nincs senkinek! - rázta gyorsan a fejét. - Ma túlságosan túl lett terhelve az agyam. - mutatott a fejére. - Ott van az egész holnapi nap. Úgyhogy jó éjt! - kapcsolta le az ágya melletti kislámpát, és már be is bújt a takarója alá. 
 Összemosolyogtunk Alyvel, majd mi is leoltottuk a lámpáinkat és lefeküdtünk.
 Be akartam állítani reggelre az ébresztőmet, de emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy elhagytam a telefonomat. Ez nem jelentett éppenséggel jót, de úgy gondoltam majd másnap kölcsönkérem valakiét.
 Nem tudtam elaludni még legalább fél órán keresztül, mert csak Noelen járt az agyam. Hihetetlenül boldog voltam. Nem csak amiatt, mert végül nem történt különösebb baj és mert végre megtörtént amire hetek óta epekedve vártam, hanem mert egész este mosolyogni láttam, ami mostanában nem túl sokszor fordult elő.

1. Díj!

Ma megkaptam a legelső díjamat,

amit köszönök szépen drága barátnőmnek! :)♥

 Kérdésekre nem válaszolok, továbbküldeni sem fogom, 

csak kitettem.

Amúgy nézzétek meg a blogját, szerintem szuper. :) Big Time Rush-os fanfiction, de azok számára is érdekes lehet akik nem ismerik/bírják a bandát.