Másnap reggel hét órakor keltem fel. Addigra legalább háromszor nyomtam ki az ébresztőt a telefonomon.
Aly már felöltözve ült az ágyán, és a fürdőszobában épp' fogatmosó Lénához beszélt.
- Csakhogy felébredtél! - mondta amikor észrevette hogy nyújtózkodom. - Sokáig fent voltál?
Tényleg, miért vagyok ennyire álmos és fáradt? Hiszen csak alig fél órát gondolkodtam, majd... nem. Az nem is álom volt. Megtörtént. Biztos vagyok benne, hogy tényleg megtörtént.
- Na mi van, megnémultál? - kérdezte a fürdőből kilépve Léna.
- Ja, nem. - mondtam. - Csak ... sokáig gondolkodtam az este.
Ez végül is nem volt teljesen hazugság, mivel az éjszakai események közben nem keveset kellett gondolkodnom. Ráadásul még így sem sikerült mindent megértenem. Vagy inkább elfogadnom.
- Megvárjunk, vagy majd jössz utánunk?
- Menjetek nyugodtan, csak majd várjatok meg az egyik asztalnál. Max. húsz perc múlva ott is leszek. - válaszoltam.
Pár perc múlva már egyedül voltam a szobában, és épp' azt próbáltam eldönteni mit vegyek fel aznap. Más helyzetben ez lett volna a legnagyobb problémám, de most egyfolytában az éjjel történeteken járt az agyam.
Lezuhanyoztam, fogat mostam, kivasaltam a hajamat és felöltöztem, majd lementem a lányokhoz az étkezőbe.
Még mindig sokan reggeliztek, de könnyen észrevettem Léna nagyon hosszú szőke, és Aly már-már festettnek ható, enyhén fénylő barna haját.
- Sziasztok. - mondtam, miközben letettem a táskámat az egyik szabad székre, majd leültem a mellette lévőre.
- Heló.
- Szia. Nem mész kajáért?
Aly már felöltözve ült az ágyán, és a fürdőszobában épp' fogatmosó Lénához beszélt.
- Csakhogy felébredtél! - mondta amikor észrevette hogy nyújtózkodom. - Sokáig fent voltál?
Tényleg, miért vagyok ennyire álmos és fáradt? Hiszen csak alig fél órát gondolkodtam, majd... nem. Az nem is álom volt. Megtörtént. Biztos vagyok benne, hogy tényleg megtörtént.
- Na mi van, megnémultál? - kérdezte a fürdőből kilépve Léna.
- Ja, nem. - mondtam. - Csak ... sokáig gondolkodtam az este.
Ez végül is nem volt teljesen hazugság, mivel az éjszakai események közben nem keveset kellett gondolkodnom. Ráadásul még így sem sikerült mindent megértenem. Vagy inkább elfogadnom.
- Megvárjunk, vagy majd jössz utánunk?
- Menjetek nyugodtan, csak majd várjatok meg az egyik asztalnál. Max. húsz perc múlva ott is leszek. - válaszoltam.
Pár perc múlva már egyedül voltam a szobában, és épp' azt próbáltam eldönteni mit vegyek fel aznap. Más helyzetben ez lett volna a legnagyobb problémám, de most egyfolytában az éjjel történeteken járt az agyam.
Lezuhanyoztam, fogat mostam, kivasaltam a hajamat és felöltöztem, majd lementem a lányokhoz az étkezőbe.
Még mindig sokan reggeliztek, de könnyen észrevettem Léna nagyon hosszú szőke, és Aly már-már festettnek ható, enyhén fénylő barna haját.
- Sziasztok. - mondtam, miközben letettem a táskámat az egyik szabad székre, majd leültem a mellette lévőre.
- Heló.
- Szia. Nem mész kajáért?
- Ó, ja, tényleg. - mondtam, majd felálltam. Körülnézve tejberizst, vagy valami valami furcsa, pudingszerű izét láttam minden diák előtt. - Vagy, inkább... most nem eszem.
Visszaültem a székre. Nem csak a reggeli furcsa kinézete miatt nem voltam éhes, hanem amúgy sem éreztem úgy, hogy ennem kéne. Még mindig a misztikus és titkos események hatása alatt voltam.
Az első két óránk angol volt. Léna aznap másik terembe volt beosztva, úgyhogy Aly mellett ültem végig az első órákat. Párszor csendben megkérdezte, hogy nincs-e valami bajom, aztán hogy tényleg nincs-e, de más nemigen történt.
A duplaangol után megkerestük Lénát, majd a szekrényeinkhez mentünk. Lénáé alig pár méterre volt az enyémtől, és Alyé sem volt túl messze, csak a folyosó ellentétes oldalán. Azon a folyosón a nulladik és első évfolyamosok szekrényei voltak, így nem meglepő, hogy Dan és Noel jött velem szembe, amikor már pont elértem a szekrényemig.
Magam sem tudom pontosan miért, de ahogy megláttam őket, gyorsan kinyitottam a szekrényzáramat és eltakartam magamat a szekrényajtóval, majd amilyen mélyen csak tudtam, belehajoltam a szekrénybe. Nem is tudtam mi a következő órám, de jobbra-balra pakolgatni kezdtem a cuccaimat, mintha keresnék valamit.
- Mit keresel ennyire? - kérdezte egy nagyon ismerős hang. Noel.
Tehát a hagyj-békén,-keresek-valamit szituációt remekül eljátszottam, csak éppen a hagyj-békén rész nem volt elég hiteles és egyértelmű.
Balra néztem és Noelt láttam, amint nekidőlt az egyik szekrénynek, amolyan nagyonmenőfiúsan. Hát, hatással is volt rám...
- Én? Öhm.... őőő.. az angol-cuccomat. - mondtam kissé akadozva.
- De az előbb volt angolod. - szólalt meg Dan aki Noel mellett állt. Napszemüveggel a homlokán..
Na igen, nem pont az "angol" volt a legjobb válasz, mivelhogy az előbb még azzal a kezemben mászkáltam a folyosón.
- Igen, csak... - kezdtem, de úgy döntöttem nem próbálkozom további kibúvókkal vagy hazugságokkal. - Oké, igazából még azt sem tudom mit kéne keresnem.
Elővettem az órarendemet, majd megnéztem rajta milyen órám lesz.
- Mondtam, hogy nem kapott sokkot. - szólalt meg Dan.
Ránéztem; vigyorgott. Tipikus Danesen vigyorgott.
Noel lehajtotta a fejét, de láttam hogy elmosolyodott. Nem tudtam pontosan min, de úgy gondoltam, hogy Dan idióta vigyora még belőle is ezt váltja ki, sok év barátság után is.
- Itt vagyok ám én is. - mondtam.
- Tudom. De nem kaptál sokkot, ugye? - kérdezte Dan.
- Kellett volna?
Felhúzta a felső ajkát, hogy kivillanjanak hosszú szemfogai, majd vicsorgásszerű grimaszt vágott.
Azt hiszem kicsit hátrahőköltem, és a szám is kinyílt résnyire. Nem Dantől ijedtem meg, hanem az ijesztett meg, hogy a történteket mégsem csak álmodtam.
- Haha, ne félj már, tudod hogy nem bántanánk! - mondta vigyorogva Dan, majd átkarolta a vállamat és elindított a folyosón.
Addigra már a kezemben voltak a matekkönyveim.
Matekon hárman ültünk egymás mellett a lányokkal. Tegnap este óta talán kissé már feltűnően bámultam mindenki száját, hátha megmutatja a fogsorát, hogy rájöjjek ki farkas és ki nem. Meglepődtem, hogy a már második hetünkön aljasul röpdolgozatot írató és mogorva matektanár nem rendelkezett megnyúlt szemfogakkal. Persze elképzelhető, hogy ő nem farkas, hanem valami túlvilági lény. Lehet, hogy a pokolból jött. Oké, kicsit túlspiláztam ezt a misztikus-élőlény-dolgot...
- Biztos jól vagy? - kérdezte Aly az ebédlőasztalnál, aznap már sokadszorra.
- Persze. - válaszoltam, majd a lányokra mosolyogtam, hogy hihetőbb legyek.
Tényleg jól voltam. Viszont zavart, hogy tegnap óta nem akartam, hogy a fiúk a közelembe jöjjenek. Nem féltem tőlük, de mégis... az, hogy léteznek mesebeli misztikus dolgok és lények, nagyon összezavart és kissé meg is viselt. Legjobban az zavart, hogy rosszul érzem magam Dan és Noel jelenlétében. Miért?
- Ha tényleg jól lennél, nem szurkálnád elbambulva azt az almát a villáddal. - mondta Léna, mire abbahagytam a tálcámon lévő alma böködését.
Egészen addig észre sem vettem hogy mit is csinálok.
Felemeltem a fejemet, és tőlünk pár méterre megláttam Dant és Noelt. ha jól láttam épp' beszélgettek.
Azonnal lehajtottam a fejemet, bár nem tudtam volna megmagyarázni pontosan miért.
- Sziasztok. - hallottam fél perc múlva Noel hangját.
Visszaköszöntünk. Dan - idiótaságához méltóan - a legelképzelhetetlenebb módon huppant le az egyik szabad székre, Noel pedig egyszerűen helyet foglalt mellettem.
- Mi újság? - kérdezte Dan mosolyogva. Vigyorogva..
Léna azonnal elkezdett beszélni mindenről, ami csak eszébe jutott, mint például hogy mennyire szimpatikusak neki a tanárok, hogy a mellette ülő, Bella nevű osztálytársunkat és annak barátnőjét már most mennyire nem szereti, valamint minden másról, ami a lányok számára érdekes, a fiúk számára pedig már kevésbé. Erre abból is rá lehetett jönni, hogy Dan csak az "ehe" "aha" "jaa" és "ühüm" kifejezéseket használta reakcióként. Idő közben Aly is beszállt a beszélgetésbe, úgyhogy Dannek kétfelé kellett figyelnie.
Noel meg sem próbált figyelni rájuk. Dan tehetetlenségén mosolygott, majd rám nézett. Én nem őt néztem, de a szemem sarkából láttam, hogy néz.
Nem tudtam mit kéne csinálnom, és mivel a kaja ehetetlen volt, az almámat pedig villával szétgyilkoltam, a kezembe vettem az asztalon lévő telefonomat, majd úgy csináltam, mintha SMS-t írnék.
- Miért nyomkodod a telefonhátteredet? - kérdezte egy perc hallgatás után Noel.
Azt hittem nem látja a képernyőt, de mivel sokkal magasabb volt nálam, kitalálhattam volna, hogy simán rálát.
- Ööö... - Igen, sokkal értelmesebben is válaszolhattam volna.
Ránéztem. Visszatartotta a röhögést, én pedig kínosan rámosolyogtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Figyelj, délután, öhm... - kezdte Noel, miután abbahagytuk a nevetést a bénaságomon. - Eljössz velem valahova? Mondjuk 5 körül...?
Most komolyan ekkora tapló vagyok, hogy ezzel a sráccal nem akartam szóba állni? Ugyanolyan, mint a többi ember, mint a többi fiú. Vagyis, számomra egyáltalán nem átlagos, és hát csak úgy mellesleg félig farkas, de akkor is... szánalmas vagyok.
- Persze. - válaszoltam végül rámosolyogva. - Hova?
- Hát... - vetett egy pillantást a minket fürkésző Léna felé. Egy gyors pillantással jeleztem neki, hogy ne figyeljen ide, majd mikor Noel meggyőződött róla, hogy Lénából újra megindult a szóáradat, folytatta. - Azt nem mondom meg, hogy hova, de olyan dolog.
Olyan dolog. Farkasdolog...
- Meg, beszélhetnénk is. Kéne beszélnünk.. - szólalt meg újból.
- Mi a téma? - kérdezte közelebb hajolva hozzánk Dan.
- Semmi. - válaszoltuk egyszerre, mire Dan kérdőn felemelte az egyik szemöldökét.
- Majd elmondom. - mondta Noel.
- Most miért nem? - kérdezte még mindig fél szemöldökét felemelve Dan.
- Mert. - mondta Noel, majd az arckifejezése elárulta, hogy olyan dolog a téma, ami afféle itt-nem-beszélünk-róla.
Dan arcára kiült a felismerés.
- Jaaa, ahaa! Jaa... - mondta. Hát, igen, mivel az utóbbi tíz percben körülbelül ennyire csökkent a szókincse, megragadtak benne ezek a szavak.
Mikor már a fiúk nélkül sétáltunk a koli felé, a lányok azonnal letámadtak.
- Hova akar vinni? - kérdezte izgatottan Léna. - Mikor? Ma? Hova?
- Ki? - kérdezte Aly.
- Noel! - válaszolt helyettem Léna. - Hallottam hogy elhívta valahova.
- Tényleg? - már Aly is vigyorgott.
- Igen, de nem randi. - mondtam.
- De az! - erősködött Léna.
- Nem, nem az.
- Jó, akkor is az, de hova és mikor?
- Nem tudom, és délután öt felé.
- Jhuuj! - mondták egyszerre, mire elnevettük magunkat.
Nem, akkor sem randi. Baráti találka és beszélgetés. Nem mondtam ki hangosan a gondolataimat, mert úgysem tudtam volna meggyőzni őket, de hát higgyék amit akarnak. Rájuk hagytam.
Délutánra nem terveztünk magunknak programot, úgyhogy csak tanultunk és olvasgattunk unalmunkban. Fél öttől kezdve szinte félpercenként pillantottam az ajtó felé, várva, hogy Noel belépjen rajta. Végül öt után 10 perccel felálltam az íróasztalomtól és elindultam az ajtó felé.
- Hova mész? - kérdezte Aly, mire Léna is felnézett a tankönyvéből és kérdőn nézett rám.
- Hát... tudjátok. - mivel ugyanúgy néztek rám, folytattam. - Noel...
- Jaaa! Juj, tényleg! A randi. - mondta Léna szélesen mosolyogva.
- Nem randi... - mondtam a szemeimet forgatva.
Tényleg nem az! Miért lenne randi? Léna, mintha olvasott volna a gondolataimban, választ adott a kérdésemre:
- Azért randi, mert minket nem hívott. Dan sem megy, ha jól sejtem. Meg sem mondta hova visz. Tök titokzatos! - mondta a tollát harapdálva.
Alyre néztem, várva hogy valami mást reagáljon, de csak az ágyán fekve vigyorgott. Felkaptam a mobilomat és egy pulcsit, majd kisétáltam az ajtón.
Nem randi. Azért nem randi, mert egy randin nem olyan dolgokról szokás beszélni. Vagyis, a misztikus-élőlénységedről.
Bekopogtam a kettes szoba ajtaján.
- Igen? - hallottam Noel hangját.
- Anna vagyok.
Kinyílt az ajtó, és mivel Noelen még nem volt se cipő, se zokni, se pulcsi, se... póló... és arrébb állt, jelezve hogy bejöhetek, beljebb sétáltam.
- Bocs, hogy csak így.. - mutatott végi magán.
Nyeltem egy nagyot, majd válaszoltam:
- Semmi ... baj. - mondtam, mire elmosolyodott.
Nem baj. Dehogy baj, kicsit sem baj! Hú.
Kinyitotta a bizonyos fürdő melletti szekrény felső ajtajait, majd kivett belőle egy fehér inget, felkapott a földről egy szintén fehér (ultramenő) cipőt, egy kupac földön lévő ruhadarab közül pedig egy zoknit és bement a fürdőbe.
Dan az ágyán feküdt az oldalán, és a bal kezére támaszkodva olvasott. Odamentem és leültem az ágy szabad részére.
- Szoktál olvasni? - kérdeztem.
- Nem. - mondta, majd felnézett rám és elvigyorodott. - Csak az ilyen vérfarkasos izéket. Eddig egy olyat sem olvastam, amiben lett volna valami igazság is erről az egészről.
Noel ki is jött a fürdőből, bár kicsit furán, mivel sétálás közben lehajolva, fél lábával tartva az egyensúlyát húzta fel a másik lábára a fél pár cipőjét, majd odasétált hozzánk és felkapta az ágyról a mellettem lévő, szürke pulcsit.
- Akkor, mehetünk? - kérdezte féloldalas mosolyával az arcán.
Ez a mosoly még mindig lehengerelt, úgyhogy (megint) nem tudtam mit mondani. Igazából a kérdés is nehezen tudott eljutni az agyamig. Amikor észrevettem, hogy Dan fürkészően, visszatartott vigyorral a képén tekintget rám a könyv mögül, gyorsan felpattantam és elindultam az ajtó felé.
Legközelebb akkor szóltunk egymáshoz, amikor már a liftben ácsorogtunk.
- Dan még mindig azt hiszi belém vagy zúgva. - mosolygott Noel.
Erre (sem) tudtam mit mondani. Felé fordítottam a fejem és felnéztem rá (több mint fél fejjel magasabb volt nálam), majd ő is rám nézett. Válaszra nyitottam a számat, de fogalmam sem volt mit kéne mondanom. Tagadjak? Az nekem sosem ment. Hirtelen ötletből adódóan csendben elnevettem magam, majd elkaptam a tekintetemet és újból a liftajtót bámultam.
- Szóval, hová viszel?
- Majd meglátod. - mondta, miközben a földszintre ért a lift.
Kinyílt az ajtó, én pedig elindultam volna kifelé, de Noel fél kézzel megfogta a csuklómat, jelezve hogy maradjak, úgyhogy visszaléptem. Még mindig fogta a csuklómat, másik kezével pedig a liftgombokat nyomogatta. Megnyomott rajta vagy hat gombot, végül a legfelső, "vészjelző" feliratút, a liftajtó pedig újból bezárult, mi pedig elindultunk... lefelé.
- Hova megyünk? - kérdeztem újból.
- Le. - jött a rövid válasz, majd egyszerre néztünk rá a csuklómat még mindig fogó kezére, mire elengedte és zavartan rám mosolygott.
Igaz, hogy éppen a földszint alá mentünk, ahol elvileg az égvilágon semmi sincs, és egyetlen "mínuszadik szint" feliratú liftgomb sem volt, de bíztam Noelben, úgyhogy nem kezdtem el sikítozni, vagy ütni a hátát hogy magyarázza el mi van, vagy vigyen fel.
Mikor megállt a lift és kinyílt az ajtaja, Noel lépett ki elsőnek.
- Gyere! - mondta, mivel én még mindig a liftben álltam.
Lassan kisétáltam belőle és próbáltam minél közelebb menni Noelhez.
Nem tudom mire számítottam, titkos kínzókamrára vagy eldugott kincseskamrára, de arra amit láttam biztosan nem.
Mindkét oldalon cella- és lókarámszerű, rácsokkal körülzárt, körülbelül négy négyzetméternyi nagyságú valamik voltak. Mindenhol beton volt és nagyon hideg. A cellákban (vagy mik azok..) szétszórva volt szalma, amiből a középen lévő betonútra is kiszóródott, egy-két helyen húsmaradványok, nagyméretű vizes tálak, a legtöbben pedig még falhoz rögzített vasláncok is. Egy-két helyen ezek ki voltak tépve a falból.
- Mi ez a hely? - kérdeztem olyan halkan, hogy azt hittem Noel sem hallotta meg, pedig olyan közel voltam hozzá, hogy összeért a vállunk.
- Kutyamenhely.
Kérdőn néztem rá, mire halványan elmosolyodott.
- Ha valaki át fog változni, akkor azt általában sokkal azelőtt megérzi, hogy bekövetkezne. Olyankor lejön ide, és valaki segítségével bezáratja magát egy ilyenbe. - mondta, majd odalépett az egyik cellához, és kinyitotta a rácsos kapuját. - Ha kell, akkor a láncokat is magára erősíti. Csak kulccsal lehet felerősíteni és leszedni őket, szóval szinte lehetetlen kijönni belőlük.
Odasétáltam a cellaajtóhoz és néztem, ahogyan benne áll, emberként, tökéletesen hosszú, barna fürtjeivel, sötétkék nadrágban, fehér cipőkben és ingben, pulcsiban. Még mindig nem tudtam elképzelni állatként. Nem nézett felém; a földön heverő láncokat bámulta, de így is láttam rajta a szomorúságot.
Beljebb mentem, és megérintettem a karját, mire rám nézett.
- Nem egy élmény másnap reggel emberként, kikötözve várni arra, hogy valaki leszedje rólad a láncokat és kiengedjen innen. - halványan elmosolyodott, de a szemei nem mosolyogtak.
- Elhiszem. És sajnálom, hogy... ilyeneken kell keresztülmenned. Mennetek.. - mondtam Danre, és az összes többi olyan diákra vonatkoztatva, akik... ilyenek. Őszintén sajnáltam őket.
Noel ránézett a karjára tett kezemre, majd a másik kezével odanyúlt, lassú mozdulattal letolta a karjáról és végül megfogta. Kissé meglepődtem, úgyhogy furcsán (talán ijedten) néztem rá, mire a szája egyik szélét felhúzva elmosolyodott, de már nem olyan szomorúan, mint az előbb.
Továbbra is a kezemet fogva kivezetett a cellából, majd elindultunk a lifttől ellentétes irányba. Elég hosszúnak tűnt ez a börtönkinézetű alagsor. A legvégén volt egy széles asztal. Több papír és egy számítógép is volt rajta. Noel elengedte a kezemet, aztán kutatni kezdett a papírok közt, végül rövid idő alatt megtalált egy papírt, amit szó nélkül a kezembe adott.
Kézzel írt nevek és időpontok voltak rajta.
Észrevettem, hogy nem csak egy lap van a kezemben, hanem legalább hat, összetűzve. Legalább 50 különböző név volt rajtuk, és mindegyik legalább háromszor ismétlődött.
- Ez mi? - kérdeztem, bár sejtettem.
- Amikor lejövünk... átváltozni, fel kell írnunk a nevünket, mellé pedig az időpontot.
A papírok alapján volt, hogy napokig nem volt itt senki, de olyan is volt, hogy ugyanazon a napon hatan is átváltoztak.
Decembertől nyár közepéig voltak rajta időpontok. Nyáron már kevesebb felírt név volt, gondolom azért, mert a legtöbben a sulitól messze voltak olyankor.
- Többször változol át, mint Dan...? - kérdeztem, bár inkább hatott kijelentésnek.
- Igen. De általában kevesebb ideig. Volt hogy csak egy óráig tartott. - ránéztem az arcára és újból azt láttam rajta, hogy szomorú.
- Sajnálom. - mondtam suttogva, mire mélyen a szemembe nézett.
Lejjebb hajtotta a fejét, majd újból megszólalt:
- Agresszívabb vagyok nála... Dannél. Meg a legtöbbeknél...
Elképzeltem milyen lehet Noel agresszív farkasként. Letettem a kezemből a papírokat, majd az egyik kezemmel kicsit feljebb emeltem a fejét. Újból a szemembe nézett. Most nem csak szomorúságot, hanem szégyent is láttam az arcán.
- Nem kell szégyellned. Nem tehetsz róla! Semmiről nem tehetsz... - mondtam, mire megölelt.
Amikor kibontakozunk az ölelésből, megszólalt:
- Menjünk innen, kezd kicsit nyomasztó lenni.
- Kicsit... - ismételtem meg.
Kimentünk a koliból, majd kisétáltunk a suli területéről az iskola mögötti játszótérre. Kézen fogva.
- Megint csúszdázni fogunk? - kérdeztem mosolyogva.
- Dehogy. - mondta, miközben halkan elnevette magát.
Fél keze a zsebében volt, a másikkal pedig az enyémet fogta. Nem tudtam eldönteni, hogy ez szimplán egy baráti kézen-fogva-járkálunk, vagy esetleg...
Odamentünk a játszótér szélén lévő faasztalhoz és -padokhoz, majd ráültünk az asztalra és beszélgetni kezdtünk. A farkas-témát direkt nem hozta szóba egyikünk sem. Mivel alap-ismerkedős dolgokat még nem nagyon tudtunk egymásról, egészen este 7-ig ezekről kérdezősködtünk. Még nevettünk is egy-két dolgon.
- Oké, akkor... kedvenc ital? - tette fel körülbelül a huszadik kérdését Noel.
- Öhm.. az ér, ha azt mondom, hogy víz? - kérdeztem, mire mosolyogva rám nézett.
- Ér. - válaszolta, majd még jobban elmosolyodott. - Vízen belül milyen víz? Vagy, bármilyen?
- Ez komolyan érdekel? - kérdeztem mosolyogva.
- Igen. - bólintott.
- Ásványvíz. Nem bubis. De egyébként bármilyen. - válaszoltam, majd hátranyújtottam a kezeimet és úgy támaszkodtam az asztalon.
- Értem. Kedvenc... állat?
- Hmm.. - gondolkodtam. - Nem tudom, talán a kutya...
- Mondhatod, hogy én. - viccelődött, majd ugyanúgy hátradőlt, mint én.
Fél kézzel meglöktem a vállát.
- Te nem vagy állat. - mondtam.
- Ha úgy vesszük, félig az vagyok. - rám kacsintott, mire újból meglöktem. - Gyenge vagy. - szólt be, majd hátradőlt az asztalon és lehunyta a szemeit.
- Hahh, nem vagyok! - mondtam sértettséget játszva.
- De az vagy. - mondta, és megint megjelent a féloldalas, fogvillantós mosoly az arcán.
- Ha akarnálak, akkor simán lelöknélek most az asztalról.
Oké, ebben szerepet játszana az is, hogy az asztal legszélén fekszik, de akkor is.
- Lökj. - mondta még mindig pimaszul mosolyogva.
Megpróbáltam két kézzel lelökni, de nem sikerült, mire elkezdett röhögni. Tovább próbálkoztam, majd hirtelen kinyitotta a szemeit és gyors mozdulattal felült, valószínűleg mert meg akart ijeszteni. Sikerült, úgyhogy ijedtemben meglöktem, és mindkettőnk meglepetésére ennek következtében leesett az asztalról.
- Upsz. - A számhoz kaptam mindkét kezem, de elmosolyodtam.
Noel - gyors reflexeinek köszönhetően - megtartotta magát a kezeivel, úgyhogy nem ült bele a homokba, de lassan felemlte ráma tekintetét, amiből rájöttem, hogy most kapni fogok.
Felpattantam, leugrottam a padról és futni kezdtem, de Noel pár másodperc alatt beért; hátulról átölelt és lefogta a kezeimet, hogy ne tudjam velük védeni magam.
- Naaa, engedj el! - mondtam kicsit sem durván, inkább félig nevetve.
- Nem.
- De!
- Oké. - mondta, majd belelökött a homokba, de nekem is elég jók voltak a reflexeim, úgyhogy olyan erősen belekapaszkodtam a karjába, hogy magammal rántottam.
Nevetve feküdtünk a homokban.
- Még mindig gyenge vagyok? - kérdeztem.
- Még mindig. - válaszolta, majd felhúzta az ingujját és megnézte az óráját. - Mindjárt este 7 van. Ha nem sietünk nem adnak kaját. - mondta, majd felém fordította a fejét. Még mindig mosolygott.
- Tiszta homok az arcod. - szólalt meg megint, majd az egyik kezével lesöpörte a homokot az orromról és a homlokomról.
Alig 15 perc múlva az ebédlőben voltunk. Már alig voltak ott, mivel csak fél nyolcig lehet vacsorázni.
Simán lett volna időnk enni, csak a baj az volt, hogy az addigra megmaradt kaja, hát... enyhén szólva, nem volt étvágygerjesztő, úgyhogy inkább átsétáltunk a büféig.
- Már zárni akartam. - mondta nem túl kedvesen a büfésnő, mire meglepetten néztünk össze Noellel.
- Remek, mi meg enni akarunk, maga meg csak félkor zárhat be. - mondta Noel vigyorogva, mire a büfésnő hasonlóan meglepettnek tűnt, mint mi az előbb. - Na szóval, két szendvics lesz, meg egy ásványvíz. Szénsavmentes. - tette hozzá, majd hátranézett és rám mosolygott.
A nő még mindig meglepetten nézett, de végül felhúzott szemöldökökkel odaadott nekünk két szendvicset és egy ásványvizet.
Leültünk az egyik folyosói padra, és még onnan is hallottuk, ahogy a büfés szidja a mai szemtelen tinikölyköket.
Egészen háromnegyed nyolcig beszélgettünk, amikor felértünk a koli ötödik emeletére. Noel elkísért a lányokkal közös szobámig.
- Hát, akkor... szia. - mondtam.
- Szia. - mondta mosolyogva.
Egy romantikus filmben a fiú most magához rántott volna és megcsókolt volna, de ez most nem volt se romantikus, sem pedig film, sem pedig randi, úgyhogy csak egyszerűen intettem neki egyet és bementem az ajtón.
Visszaültem a székre. Nem csak a reggeli furcsa kinézete miatt nem voltam éhes, hanem amúgy sem éreztem úgy, hogy ennem kéne. Még mindig a misztikus és titkos események hatása alatt voltam.
Az első két óránk angol volt. Léna aznap másik terembe volt beosztva, úgyhogy Aly mellett ültem végig az első órákat. Párszor csendben megkérdezte, hogy nincs-e valami bajom, aztán hogy tényleg nincs-e, de más nemigen történt.
A duplaangol után megkerestük Lénát, majd a szekrényeinkhez mentünk. Lénáé alig pár méterre volt az enyémtől, és Alyé sem volt túl messze, csak a folyosó ellentétes oldalán. Azon a folyosón a nulladik és első évfolyamosok szekrényei voltak, így nem meglepő, hogy Dan és Noel jött velem szembe, amikor már pont elértem a szekrényemig.
Magam sem tudom pontosan miért, de ahogy megláttam őket, gyorsan kinyitottam a szekrényzáramat és eltakartam magamat a szekrényajtóval, majd amilyen mélyen csak tudtam, belehajoltam a szekrénybe. Nem is tudtam mi a következő órám, de jobbra-balra pakolgatni kezdtem a cuccaimat, mintha keresnék valamit.
- Mit keresel ennyire? - kérdezte egy nagyon ismerős hang. Noel.
Tehát a hagyj-békén,-keresek-valamit szituációt remekül eljátszottam, csak éppen a hagyj-békén rész nem volt elég hiteles és egyértelmű.
Balra néztem és Noelt láttam, amint nekidőlt az egyik szekrénynek, amolyan nagyonmenőfiúsan. Hát, hatással is volt rám...
- Én? Öhm.... őőő.. az angol-cuccomat. - mondtam kissé akadozva.
- De az előbb volt angolod. - szólalt meg Dan aki Noel mellett állt. Napszemüveggel a homlokán..
Na igen, nem pont az "angol" volt a legjobb válasz, mivelhogy az előbb még azzal a kezemben mászkáltam a folyosón.
- Igen, csak... - kezdtem, de úgy döntöttem nem próbálkozom további kibúvókkal vagy hazugságokkal. - Oké, igazából még azt sem tudom mit kéne keresnem.
Elővettem az órarendemet, majd megnéztem rajta milyen órám lesz.
- Mondtam, hogy nem kapott sokkot. - szólalt meg Dan.
Ránéztem; vigyorgott. Tipikus Danesen vigyorgott.
Noel lehajtotta a fejét, de láttam hogy elmosolyodott. Nem tudtam pontosan min, de úgy gondoltam, hogy Dan idióta vigyora még belőle is ezt váltja ki, sok év barátság után is.
- Itt vagyok ám én is. - mondtam.
- Tudom. De nem kaptál sokkot, ugye? - kérdezte Dan.
- Kellett volna?
Felhúzta a felső ajkát, hogy kivillanjanak hosszú szemfogai, majd vicsorgásszerű grimaszt vágott.
Azt hiszem kicsit hátrahőköltem, és a szám is kinyílt résnyire. Nem Dantől ijedtem meg, hanem az ijesztett meg, hogy a történteket mégsem csak álmodtam.
- Haha, ne félj már, tudod hogy nem bántanánk! - mondta vigyorogva Dan, majd átkarolta a vállamat és elindított a folyosón.
Addigra már a kezemben voltak a matekkönyveim.
Matekon hárman ültünk egymás mellett a lányokkal. Tegnap este óta talán kissé már feltűnően bámultam mindenki száját, hátha megmutatja a fogsorát, hogy rájöjjek ki farkas és ki nem. Meglepődtem, hogy a már második hetünkön aljasul röpdolgozatot írató és mogorva matektanár nem rendelkezett megnyúlt szemfogakkal. Persze elképzelhető, hogy ő nem farkas, hanem valami túlvilági lény. Lehet, hogy a pokolból jött. Oké, kicsit túlspiláztam ezt a misztikus-élőlény-dolgot...
- Biztos jól vagy? - kérdezte Aly az ebédlőasztalnál, aznap már sokadszorra.
- Persze. - válaszoltam, majd a lányokra mosolyogtam, hogy hihetőbb legyek.
Tényleg jól voltam. Viszont zavart, hogy tegnap óta nem akartam, hogy a fiúk a közelembe jöjjenek. Nem féltem tőlük, de mégis... az, hogy léteznek mesebeli misztikus dolgok és lények, nagyon összezavart és kissé meg is viselt. Legjobban az zavart, hogy rosszul érzem magam Dan és Noel jelenlétében. Miért?
- Ha tényleg jól lennél, nem szurkálnád elbambulva azt az almát a villáddal. - mondta Léna, mire abbahagytam a tálcámon lévő alma böködését.
Egészen addig észre sem vettem hogy mit is csinálok.
Felemeltem a fejemet, és tőlünk pár méterre megláttam Dant és Noelt. ha jól láttam épp' beszélgettek.
Azonnal lehajtottam a fejemet, bár nem tudtam volna megmagyarázni pontosan miért.
- Sziasztok. - hallottam fél perc múlva Noel hangját.
Visszaköszöntünk. Dan - idiótaságához méltóan - a legelképzelhetetlenebb módon huppant le az egyik szabad székre, Noel pedig egyszerűen helyet foglalt mellettem.
- Mi újság? - kérdezte Dan mosolyogva. Vigyorogva..
Léna azonnal elkezdett beszélni mindenről, ami csak eszébe jutott, mint például hogy mennyire szimpatikusak neki a tanárok, hogy a mellette ülő, Bella nevű osztálytársunkat és annak barátnőjét már most mennyire nem szereti, valamint minden másról, ami a lányok számára érdekes, a fiúk számára pedig már kevésbé. Erre abból is rá lehetett jönni, hogy Dan csak az "ehe" "aha" "jaa" és "ühüm" kifejezéseket használta reakcióként. Idő közben Aly is beszállt a beszélgetésbe, úgyhogy Dannek kétfelé kellett figyelnie.
Noel meg sem próbált figyelni rájuk. Dan tehetetlenségén mosolygott, majd rám nézett. Én nem őt néztem, de a szemem sarkából láttam, hogy néz.
Nem tudtam mit kéne csinálnom, és mivel a kaja ehetetlen volt, az almámat pedig villával szétgyilkoltam, a kezembe vettem az asztalon lévő telefonomat, majd úgy csináltam, mintha SMS-t írnék.
- Miért nyomkodod a telefonhátteredet? - kérdezte egy perc hallgatás után Noel.
Azt hittem nem látja a képernyőt, de mivel sokkal magasabb volt nálam, kitalálhattam volna, hogy simán rálát.
- Ööö... - Igen, sokkal értelmesebben is válaszolhattam volna.
Ránéztem. Visszatartotta a röhögést, én pedig kínosan rámosolyogtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Figyelj, délután, öhm... - kezdte Noel, miután abbahagytuk a nevetést a bénaságomon. - Eljössz velem valahova? Mondjuk 5 körül...?
Most komolyan ekkora tapló vagyok, hogy ezzel a sráccal nem akartam szóba állni? Ugyanolyan, mint a többi ember, mint a többi fiú. Vagyis, számomra egyáltalán nem átlagos, és hát csak úgy mellesleg félig farkas, de akkor is... szánalmas vagyok.
- Persze. - válaszoltam végül rámosolyogva. - Hova?
- Hát... - vetett egy pillantást a minket fürkésző Léna felé. Egy gyors pillantással jeleztem neki, hogy ne figyeljen ide, majd mikor Noel meggyőződött róla, hogy Lénából újra megindult a szóáradat, folytatta. - Azt nem mondom meg, hogy hova, de olyan dolog.
Olyan dolog. Farkasdolog...
- Meg, beszélhetnénk is. Kéne beszélnünk.. - szólalt meg újból.
- Mi a téma? - kérdezte közelebb hajolva hozzánk Dan.
- Semmi. - válaszoltuk egyszerre, mire Dan kérdőn felemelte az egyik szemöldökét.
- Majd elmondom. - mondta Noel.
- Most miért nem? - kérdezte még mindig fél szemöldökét felemelve Dan.
- Mert. - mondta Noel, majd az arckifejezése elárulta, hogy olyan dolog a téma, ami afféle itt-nem-beszélünk-róla.
Dan arcára kiült a felismerés.
- Jaaa, ahaa! Jaa... - mondta. Hát, igen, mivel az utóbbi tíz percben körülbelül ennyire csökkent a szókincse, megragadtak benne ezek a szavak.
Mikor már a fiúk nélkül sétáltunk a koli felé, a lányok azonnal letámadtak.
- Hova akar vinni? - kérdezte izgatottan Léna. - Mikor? Ma? Hova?
- Ki? - kérdezte Aly.
- Noel! - válaszolt helyettem Léna. - Hallottam hogy elhívta valahova.
- Tényleg? - már Aly is vigyorgott.
- Igen, de nem randi. - mondtam.
- De az! - erősködött Léna.
- Nem, nem az.
- Jó, akkor is az, de hova és mikor?
- Nem tudom, és délután öt felé.
- Jhuuj! - mondták egyszerre, mire elnevettük magunkat.
Nem, akkor sem randi. Baráti találka és beszélgetés. Nem mondtam ki hangosan a gondolataimat, mert úgysem tudtam volna meggyőzni őket, de hát higgyék amit akarnak. Rájuk hagytam.
Délutánra nem terveztünk magunknak programot, úgyhogy csak tanultunk és olvasgattunk unalmunkban. Fél öttől kezdve szinte félpercenként pillantottam az ajtó felé, várva, hogy Noel belépjen rajta. Végül öt után 10 perccel felálltam az íróasztalomtól és elindultam az ajtó felé.
- Hova mész? - kérdezte Aly, mire Léna is felnézett a tankönyvéből és kérdőn nézett rám.
- Hát... tudjátok. - mivel ugyanúgy néztek rám, folytattam. - Noel...
- Jaaa! Juj, tényleg! A randi. - mondta Léna szélesen mosolyogva.
- Nem randi... - mondtam a szemeimet forgatva.
Tényleg nem az! Miért lenne randi? Léna, mintha olvasott volna a gondolataimban, választ adott a kérdésemre:
- Azért randi, mert minket nem hívott. Dan sem megy, ha jól sejtem. Meg sem mondta hova visz. Tök titokzatos! - mondta a tollát harapdálva.
Alyre néztem, várva hogy valami mást reagáljon, de csak az ágyán fekve vigyorgott. Felkaptam a mobilomat és egy pulcsit, majd kisétáltam az ajtón.
Nem randi. Azért nem randi, mert egy randin nem olyan dolgokról szokás beszélni. Vagyis, a misztikus-élőlénységedről.
Bekopogtam a kettes szoba ajtaján.
- Igen? - hallottam Noel hangját.
- Anna vagyok.
Kinyílt az ajtó, és mivel Noelen még nem volt se cipő, se zokni, se pulcsi, se... póló... és arrébb állt, jelezve hogy bejöhetek, beljebb sétáltam.
- Bocs, hogy csak így.. - mutatott végi magán.
Nyeltem egy nagyot, majd válaszoltam:
- Semmi ... baj. - mondtam, mire elmosolyodott.
Nem baj. Dehogy baj, kicsit sem baj! Hú.
Kinyitotta a bizonyos fürdő melletti szekrény felső ajtajait, majd kivett belőle egy fehér inget, felkapott a földről egy szintén fehér (ultramenő) cipőt, egy kupac földön lévő ruhadarab közül pedig egy zoknit és bement a fürdőbe.
Dan az ágyán feküdt az oldalán, és a bal kezére támaszkodva olvasott. Odamentem és leültem az ágy szabad részére.
- Szoktál olvasni? - kérdeztem.
- Nem. - mondta, majd felnézett rám és elvigyorodott. - Csak az ilyen vérfarkasos izéket. Eddig egy olyat sem olvastam, amiben lett volna valami igazság is erről az egészről.
Noel ki is jött a fürdőből, bár kicsit furán, mivel sétálás közben lehajolva, fél lábával tartva az egyensúlyát húzta fel a másik lábára a fél pár cipőjét, majd odasétált hozzánk és felkapta az ágyról a mellettem lévő, szürke pulcsit.
- Akkor, mehetünk? - kérdezte féloldalas mosolyával az arcán.
Ez a mosoly még mindig lehengerelt, úgyhogy (megint) nem tudtam mit mondani. Igazából a kérdés is nehezen tudott eljutni az agyamig. Amikor észrevettem, hogy Dan fürkészően, visszatartott vigyorral a képén tekintget rám a könyv mögül, gyorsan felpattantam és elindultam az ajtó felé.
Legközelebb akkor szóltunk egymáshoz, amikor már a liftben ácsorogtunk.
- Dan még mindig azt hiszi belém vagy zúgva. - mosolygott Noel.
Erre (sem) tudtam mit mondani. Felé fordítottam a fejem és felnéztem rá (több mint fél fejjel magasabb volt nálam), majd ő is rám nézett. Válaszra nyitottam a számat, de fogalmam sem volt mit kéne mondanom. Tagadjak? Az nekem sosem ment. Hirtelen ötletből adódóan csendben elnevettem magam, majd elkaptam a tekintetemet és újból a liftajtót bámultam.
- Szóval, hová viszel?
- Majd meglátod. - mondta, miközben a földszintre ért a lift.
Kinyílt az ajtó, én pedig elindultam volna kifelé, de Noel fél kézzel megfogta a csuklómat, jelezve hogy maradjak, úgyhogy visszaléptem. Még mindig fogta a csuklómat, másik kezével pedig a liftgombokat nyomogatta. Megnyomott rajta vagy hat gombot, végül a legfelső, "vészjelző" feliratút, a liftajtó pedig újból bezárult, mi pedig elindultunk... lefelé.
- Hova megyünk? - kérdeztem újból.
- Le. - jött a rövid válasz, majd egyszerre néztünk rá a csuklómat még mindig fogó kezére, mire elengedte és zavartan rám mosolygott.
Igaz, hogy éppen a földszint alá mentünk, ahol elvileg az égvilágon semmi sincs, és egyetlen "mínuszadik szint" feliratú liftgomb sem volt, de bíztam Noelben, úgyhogy nem kezdtem el sikítozni, vagy ütni a hátát hogy magyarázza el mi van, vagy vigyen fel.
Mikor megállt a lift és kinyílt az ajtaja, Noel lépett ki elsőnek.
- Gyere! - mondta, mivel én még mindig a liftben álltam.
Lassan kisétáltam belőle és próbáltam minél közelebb menni Noelhez.
Nem tudom mire számítottam, titkos kínzókamrára vagy eldugott kincseskamrára, de arra amit láttam biztosan nem.
Mindkét oldalon cella- és lókarámszerű, rácsokkal körülzárt, körülbelül négy négyzetméternyi nagyságú valamik voltak. Mindenhol beton volt és nagyon hideg. A cellákban (vagy mik azok..) szétszórva volt szalma, amiből a középen lévő betonútra is kiszóródott, egy-két helyen húsmaradványok, nagyméretű vizes tálak, a legtöbben pedig még falhoz rögzített vasláncok is. Egy-két helyen ezek ki voltak tépve a falból.
- Mi ez a hely? - kérdeztem olyan halkan, hogy azt hittem Noel sem hallotta meg, pedig olyan közel voltam hozzá, hogy összeért a vállunk.
- Kutyamenhely.
Kérdőn néztem rá, mire halványan elmosolyodott.
- Ha valaki át fog változni, akkor azt általában sokkal azelőtt megérzi, hogy bekövetkezne. Olyankor lejön ide, és valaki segítségével bezáratja magát egy ilyenbe. - mondta, majd odalépett az egyik cellához, és kinyitotta a rácsos kapuját. - Ha kell, akkor a láncokat is magára erősíti. Csak kulccsal lehet felerősíteni és leszedni őket, szóval szinte lehetetlen kijönni belőlük.
Odasétáltam a cellaajtóhoz és néztem, ahogyan benne áll, emberként, tökéletesen hosszú, barna fürtjeivel, sötétkék nadrágban, fehér cipőkben és ingben, pulcsiban. Még mindig nem tudtam elképzelni állatként. Nem nézett felém; a földön heverő láncokat bámulta, de így is láttam rajta a szomorúságot.
Beljebb mentem, és megérintettem a karját, mire rám nézett.
- Nem egy élmény másnap reggel emberként, kikötözve várni arra, hogy valaki leszedje rólad a láncokat és kiengedjen innen. - halványan elmosolyodott, de a szemei nem mosolyogtak.
- Elhiszem. És sajnálom, hogy... ilyeneken kell keresztülmenned. Mennetek.. - mondtam Danre, és az összes többi olyan diákra vonatkoztatva, akik... ilyenek. Őszintén sajnáltam őket.
Noel ránézett a karjára tett kezemre, majd a másik kezével odanyúlt, lassú mozdulattal letolta a karjáról és végül megfogta. Kissé meglepődtem, úgyhogy furcsán (talán ijedten) néztem rá, mire a szája egyik szélét felhúzva elmosolyodott, de már nem olyan szomorúan, mint az előbb.
Továbbra is a kezemet fogva kivezetett a cellából, majd elindultunk a lifttől ellentétes irányba. Elég hosszúnak tűnt ez a börtönkinézetű alagsor. A legvégén volt egy széles asztal. Több papír és egy számítógép is volt rajta. Noel elengedte a kezemet, aztán kutatni kezdett a papírok közt, végül rövid idő alatt megtalált egy papírt, amit szó nélkül a kezembe adott.
Kézzel írt nevek és időpontok voltak rajta.
- Kovács Márk | 2012. dec. 16.
Richter Zsolt | 2012. dec. 16.
[...]
Haller Ádám | 2012. december 27.
Janics Lilla Erika | 2012. december 30.
[...]
Haller Ádám | 2013. február 02.
Noel Lawson | 2013. február 04.
Kiss Réka | 2013. febr. 06. - 07.
[...]
Noel Lawson | 2013. február 27.
B. Erik | 2013. febr. 28.
[...]
Noel Lawson | 2013. március 02.
[...]
Noel Lawson | 2013. április 30.
[...]
Észrevettem, hogy nem csak egy lap van a kezemben, hanem legalább hat, összetűzve. Legalább 50 különböző név volt rajtuk, és mindegyik legalább háromszor ismétlődött.
- Ez mi? - kérdeztem, bár sejtettem.
- Amikor lejövünk... átváltozni, fel kell írnunk a nevünket, mellé pedig az időpontot.
A papírok alapján volt, hogy napokig nem volt itt senki, de olyan is volt, hogy ugyanazon a napon hatan is átváltoztak.
Decembertől nyár közepéig voltak rajta időpontok. Nyáron már kevesebb felírt név volt, gondolom azért, mert a legtöbben a sulitól messze voltak olyankor.
- Többször változol át, mint Dan...? - kérdeztem, bár inkább hatott kijelentésnek.
- Igen. De általában kevesebb ideig. Volt hogy csak egy óráig tartott. - ránéztem az arcára és újból azt láttam rajta, hogy szomorú.
- Sajnálom. - mondtam suttogva, mire mélyen a szemembe nézett.
Lejjebb hajtotta a fejét, majd újból megszólalt:
- Agresszívabb vagyok nála... Dannél. Meg a legtöbbeknél...
Elképzeltem milyen lehet Noel agresszív farkasként. Letettem a kezemből a papírokat, majd az egyik kezemmel kicsit feljebb emeltem a fejét. Újból a szemembe nézett. Most nem csak szomorúságot, hanem szégyent is láttam az arcán.
- Nem kell szégyellned. Nem tehetsz róla! Semmiről nem tehetsz... - mondtam, mire megölelt.
Amikor kibontakozunk az ölelésből, megszólalt:
- Menjünk innen, kezd kicsit nyomasztó lenni.
- Kicsit... - ismételtem meg.
Kimentünk a koliból, majd kisétáltunk a suli területéről az iskola mögötti játszótérre. Kézen fogva.
- Megint csúszdázni fogunk? - kérdeztem mosolyogva.
- Dehogy. - mondta, miközben halkan elnevette magát.
Fél keze a zsebében volt, a másikkal pedig az enyémet fogta. Nem tudtam eldönteni, hogy ez szimplán egy baráti kézen-fogva-járkálunk, vagy esetleg...
Odamentünk a játszótér szélén lévő faasztalhoz és -padokhoz, majd ráültünk az asztalra és beszélgetni kezdtünk. A farkas-témát direkt nem hozta szóba egyikünk sem. Mivel alap-ismerkedős dolgokat még nem nagyon tudtunk egymásról, egészen este 7-ig ezekről kérdezősködtünk. Még nevettünk is egy-két dolgon.
- Oké, akkor... kedvenc ital? - tette fel körülbelül a huszadik kérdését Noel.
- Öhm.. az ér, ha azt mondom, hogy víz? - kérdeztem, mire mosolyogva rám nézett.
- Ér. - válaszolta, majd még jobban elmosolyodott. - Vízen belül milyen víz? Vagy, bármilyen?
- Ez komolyan érdekel? - kérdeztem mosolyogva.
- Igen. - bólintott.
- Ásványvíz. Nem bubis. De egyébként bármilyen. - válaszoltam, majd hátranyújtottam a kezeimet és úgy támaszkodtam az asztalon.
- Értem. Kedvenc... állat?
- Hmm.. - gondolkodtam. - Nem tudom, talán a kutya...
- Mondhatod, hogy én. - viccelődött, majd ugyanúgy hátradőlt, mint én.
Fél kézzel meglöktem a vállát.
- Te nem vagy állat. - mondtam.
- Ha úgy vesszük, félig az vagyok. - rám kacsintott, mire újból meglöktem. - Gyenge vagy. - szólt be, majd hátradőlt az asztalon és lehunyta a szemeit.
- Hahh, nem vagyok! - mondtam sértettséget játszva.
- De az vagy. - mondta, és megint megjelent a féloldalas, fogvillantós mosoly az arcán.
- Ha akarnálak, akkor simán lelöknélek most az asztalról.
Oké, ebben szerepet játszana az is, hogy az asztal legszélén fekszik, de akkor is.
- Lökj. - mondta még mindig pimaszul mosolyogva.
Megpróbáltam két kézzel lelökni, de nem sikerült, mire elkezdett röhögni. Tovább próbálkoztam, majd hirtelen kinyitotta a szemeit és gyors mozdulattal felült, valószínűleg mert meg akart ijeszteni. Sikerült, úgyhogy ijedtemben meglöktem, és mindkettőnk meglepetésére ennek következtében leesett az asztalról.
- Upsz. - A számhoz kaptam mindkét kezem, de elmosolyodtam.
Noel - gyors reflexeinek köszönhetően - megtartotta magát a kezeivel, úgyhogy nem ült bele a homokba, de lassan felemlte ráma tekintetét, amiből rájöttem, hogy most kapni fogok.
Felpattantam, leugrottam a padról és futni kezdtem, de Noel pár másodperc alatt beért; hátulról átölelt és lefogta a kezeimet, hogy ne tudjam velük védeni magam.
- Naaa, engedj el! - mondtam kicsit sem durván, inkább félig nevetve.
- Nem.
- De!
- Oké. - mondta, majd belelökött a homokba, de nekem is elég jók voltak a reflexeim, úgyhogy olyan erősen belekapaszkodtam a karjába, hogy magammal rántottam.
Nevetve feküdtünk a homokban.
- Még mindig gyenge vagyok? - kérdeztem.
- Még mindig. - válaszolta, majd felhúzta az ingujját és megnézte az óráját. - Mindjárt este 7 van. Ha nem sietünk nem adnak kaját. - mondta, majd felém fordította a fejét. Még mindig mosolygott.
- Tiszta homok az arcod. - szólalt meg megint, majd az egyik kezével lesöpörte a homokot az orromról és a homlokomról.
Alig 15 perc múlva az ebédlőben voltunk. Már alig voltak ott, mivel csak fél nyolcig lehet vacsorázni.
Simán lett volna időnk enni, csak a baj az volt, hogy az addigra megmaradt kaja, hát... enyhén szólva, nem volt étvágygerjesztő, úgyhogy inkább átsétáltunk a büféig.
- Már zárni akartam. - mondta nem túl kedvesen a büfésnő, mire meglepetten néztünk össze Noellel.
- Remek, mi meg enni akarunk, maga meg csak félkor zárhat be. - mondta Noel vigyorogva, mire a büfésnő hasonlóan meglepettnek tűnt, mint mi az előbb. - Na szóval, két szendvics lesz, meg egy ásványvíz. Szénsavmentes. - tette hozzá, majd hátranézett és rám mosolygott.
A nő még mindig meglepetten nézett, de végül felhúzott szemöldökökkel odaadott nekünk két szendvicset és egy ásványvizet.
Leültünk az egyik folyosói padra, és még onnan is hallottuk, ahogy a büfés szidja a mai szemtelen tinikölyköket.
Egészen háromnegyed nyolcig beszélgettünk, amikor felértünk a koli ötödik emeletére. Noel elkísért a lányokkal közös szobámig.
- Hát, akkor... szia. - mondtam.
- Szia. - mondta mosolyogva.
Egy romantikus filmben a fiú most magához rántott volna és megcsókolt volna, de ez most nem volt se romantikus, sem pedig film, sem pedig randi, úgyhogy csak egyszerűen intettem neki egyet és bementem az ajtón.
