Belekapaszkodtam az ajtófélfába, hogy ne ájuljak el.
Arra számítottam, hogy Dan fekszik majd a földön, olyan formában, amilyenben azelőtt is mindig láttam.
Noel mellette térdelt, ő pedig még mindig nyögött. Egyfolytában... de nem emiatt ájuldoztam.
Nem volt rajta ruha, és furcsán vonaglott. Noel szerencsére pont eltakarta azokat a részeket, amelyeket nem illett volna látnom, de annyit így is láttam, hogy a kezei annyira szőrösek, mint egy kutya, vagy farkas lábai... karmai is voltak. Még nem volt olyan alakja, mint Dannek, de már állat sem volt. Valahol a kettő közti állapotban volt.Biztos voltam benne, hogy Dan gerince magától megmozdult a bőre alatt, majd a bordái is furcsán hullámozva kezdtek mozogni. Egy pillanatra felemelte a fejét, és még oldalról is láttam a szemein, hogy borzalmas fájdalmat érez.
Ez volt az a pont, amikor már tényleg nem bírtam tovább nézni; hirtelen fordulatot vettem, és kissé szédelegve leültem a legközelebbi székre, amin nemrég még Noel ült.
Igaz, így nem láttam semmit, de Dan legalább tíz teljes percig tartó szenvedésének hangjaitól is felfordult a gyomrom és összeszorult a szívem.
Nem volt hangos; próbált minél halkabb lenni, de biztos voltam benne, hogy ha nem egy alvó diákokkal teli kollégiumban lettünk volna, ordított volna...
Éppen arra koncentráltam, hogy újból megpróbáljam egyenletesen venni a levegőt, amikor Noel kikiabált a fürdőből:
- Anna! Hozz egy poharat, vagy valami olyasmit!
Hirtelen nem tudtam megérteni a mondatot, úgy éreztem hogy még magyarul is elfelejtettem, de amint felfogtam amit hallottam, felugrottam a székről.
- Oké!
Gyorsan körülnéztem a szobában. Emlékeztem rá, hogy pakolás közben a kezemben volt egy sárga műanyagpohár, amit Dan nem tört össze, de túl sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy emlékezzek rá hova raktam.
Ide-oda cikázott a szemem a szobában, de a poharat sehol sem láttam.
Hirtelen eszembe jutott, hogy kidobtam a szemetesbe egy törött ásványvizes-műanyagpalackot. A kukához rohantam és kivettem belőle a palackot, majd megfogtam ott ahol meg volt repedve, és letörtem a tetejét. Megvágtam vele az ujjaimat, de jelen esetben nem volt időm rá hogy ezzel törődjek.
Bementem a fürdőbe. Mindkét fiú rám nézett; Dan a hátán feküdve, egy fehér törölközővel félig betakarva kapkodta a levegőt, a szeme pedig még mindig ijesztően távolinak tűnt.
- Tegyél bele vizet! - kaptam az utasítást Noeltől, mire azonnal a csaphoz ugrottam, és vizet engedtem a palack tetejébe. Letöröltem a széléről azt a kevés vért ami rákerült.
- Tessék. - nyújtottam oda Noelnek a vizet.
- Kösz. - mondta, majd Danhez kezdett beszélni: - Dan, ülj fel! Vagy csak a fejedet emeld feljebb!
Dan nem reagált semmit, csak továbbra is levegő után kapkodott. Hirtelen kellemetlennek éreztem, hogy Dan szenved, Noel mellette van, én pedig csak öklendezek és ülök, vagy épp' állok. Letérdeltem Noel mellé, hiába esett nehezemre látni Dan átváltozását.
Noel erre felemelte a fejét és beleszagolt a levegőbe.
- Vér. - mondta. - Vérzel? - kérdezte kerek szemekkel rám meredve.
Már majdnem kimondtam, hogy nem, amikor eszembe jutott, hogy az imént megvágtam a kezem. Felemeltem a kezem, hogy megnézzem mennyire; egy hosszú karcolás volt a tenyeremen, amiből enyhén folydogáltak a vércseppek.
- Tegyél rá valamit!
Ránéztem Danre; ő is a levegőt szagolgatta, és vicsorgásszerűen mosolygott. Vagy csak vicsorgott. Nem tudtam eldönteni, de már emelkedtem is fel, hogy keressek valamit amivel átköthetem a kezemet, de akkor Dan hirtelen megszólalt:
- Nem kell... - mondta alig hallható, rekedtes hangon.
Noel elmosolyodott, én pedig kérdőn néztem rá. Megint nem voltam biztos benne, hogy mit is kéne tennem, de mivel Noel nem szólalt meg, megfogtam a mosdókagyló melletti kis-törölközőt és a jobb kézfejemre tekertem, majd visszatérdeltem a fiúk mellé.
- Jól vagy? - kérdeztem Dant. Most, hogy - a még hosszabbra nőtt szemfogait és furcsa tekintetét leszámítva - újból úgy nézett ki, mint eredeti önmaga, sokkal könnyebb volt beszélnem hozzá.
Válaszként bólintott egyet, majd a jobb alkarjára támaszkodott és a másik kezével elvette Noeltől a vizet. Miután pár másodperc alatt felhörpintette a egészet, felült és nyújtózkodni kezdett. Hangosan ropogott az összes porcikája.
Segítettünk neki felállni, elfordultam amíg magára vett egy térdfarmert, majd kivezettük a fürdőből és leültettük az egyik ágyra.
- Fáj a fejem... - mondta, majd csukott szemmel masszírozni kezdte a homlokát. - Meg a hátam.
Leültem mellé. Így már kicsit sem féltem tőle, bár ezelőtt is inkább a lehetetlen helyzet ijesztett meg jobban, mint ő.
Rám nézett, majd hirtelen az előtte álló Noelre, és elmosolyodott. Vagy, olyan Danesen vigyorgott.
- Smároltatok. - szólalt meg vigyorogva.
Egyikünk sem számított erre a kijelentésre.
- Mi nem... - válaszolt először Noel, majd én:
- Nem! - ellenkeztem én is.
- Farkasként mindent jobban hallok és érzek, ahogyan azt is, hogy egy percre elhallgattatok, majd úgy vert a szívetek mintha halálközeli állapotban lettetek volna. - mondta, majd röhögve hátradőlt az ágyon. - Úgyhogy ne mondjátok hogy nem..
- De tényleg nem! - kontrázott Noel. - Csak....
Megölelt. Tényleg, megölelt!
Dan újból felült, bár még mindig sokkal lassabban mozgott, mint ahogyan hiperaktív énje szokott.
- Jó, lehet hogy nem... De azt ne tagadjátok, hogy odavagytok egymásért. - mondta újabb szemfogvillantós Dan-vigyor kíséretében. Egyikünk sem válaszolt. Egy röpke pillanatra egymásra néztünk, de ahogy találkozott a tekintetünk elfordítottam a fejemet. Hogy Noel is oda lenne értem...? Nem hittem el. Miből gondolja Dan, hogy így van?
- Ne nézz így. - mondta Noelre nézve. - Ha nem lennél oda érte, be sem engedted volna, nemhogy el is mondtad volna ezt az egész kutya-sztorit. De elmondtad. - Vigyorogva Noelre kacsintott, mire Noel elmosolyodott.
- Nem is akadsz ki amiatt, hogy valaki, aki nem olyan mint mi, ismeri a titkot? - kérdezte Noel.
- Miért akadnék ki? Anna megbízható csaj. - mondta lazán, majd újból elterült az ágyon. - Ja és bocs a szekrényért. Meg, hogy ki akartam harapni a szívedet a helyéről... meg hogy szétszaggattam a kedvenc dzsekidet... meg, hogy... öhm... több nem jut eszembe.
- Cafatokra tépted a párnámat, ezért nekem adod a tiédet, valamint holnapra kölcsön adsz egy cipőt, mert az enyémeket szétrágtad dühödben. - sorolta tovább mosolyogva Noel, majd odahúzott egy széket az ágyhoz és leült rá. - Amúgy, mitől változtál át?
Dan hirtelen abbahagyta a vigyorgást és kinyitotta a szemeit.
- Na látod azt kivételesen én sem tudom. - Újból felült az ágyon. - Azt tudom hogy tíz után bementem a fürdőbe... de a következő kép az, hogy szédelegve visszafordulok, és a szoba közepén azonnal rám is jöttek a görcsök.
- Fura... Semmi okod sem volt rá?
Dan pár pillanatig gondolkodott, majd megrázta a fejét. -
Szerintem azért változtam át, mert legutoljára nyár elején voltam kutyuli. Amikor az a borzalmas focimeccs volt a tévében. - megint mosolygott, bár most nem villantotta meg a fogait. Kicsit meglepett, hogy Dan - Noellel ellentétben - mennyire könnyen beszélt erről a vérfarkasságról. A kutya-sztori és a kutyuli kifejezések sem arra utaltak, hogy őt túlságosan megviseli a dolog.
- Téged nem is zavar a vérfarkasság...? - kérdeztem.
- Hát, 16 évem alatt hozzá tudtam szokni, bár az átváltozás nem kifejezetten élmény. - a mondat végére megint lehervadt arcáról a mosoly.
- ... és ti csak így bármikor, amikor rátok jön, átváltoztok?
- Nem. - válaszolt Noel. - Csak este tíz után fordul elő, de amint mondtuk, akkor is csak ritkán. Plusz majdnem mindenkinél másmilyen okból.
- Majdnem mindenki? Vannak még rajtatok kívül is...? - kérdeztem. Erre eddig még nem is gondoltam.
- Persze. Ez a suli tele van velük. Velünk... - mondta.
Nem tudtam mit mondani. Azon gondolkodtam, hogy vajon a sok arc közül, akit az első héten láttam, hányan lehetnek farkasok.
- Körülbelül mennyien vagytok? - furcsán hangzott a kérdésem, de máshogyan nem tudtam megfogalmazni.
- Nem tudjuk... de ahogy megfigyeltük egy év alatt, legalább 100-an. Ha csak a diákokat nézzük. Ha a tanárokat is, akkor többen.
- Az osztályfőnököd, Feleki például az. Meg a koli portása is. - szállt be Dan is a beszélgetésbe. - Sőt, az igazgatónő is! Állítólag az eddigi összes igazgató az volt. Ez a legnagyobb farkas-suli a környéken. Asszem' van még egy körülbelül ekkora valahol Németországban, de a legtöbben ide jönnek más országokból.
- És... ez veszélyes?
- Mi?
- Hogy ennyi farkas van a suliban.
- Nem igazán.. a legtöbbeknél nem gyakoriak az átváltozások... de 10 után inkább ne nagyon mászkálj semerre. - mondta Noel. - Vannak akik sokkal agresszívabbak mint Dan volt nemrég.
- De én nem szoktam az lenni... - szólalt meg Dan.
- Most viszont az voltál.
- Tudom... az okát viszont még mindig nem.
- A vérfarkasok lehetnek nyugodtak is? - kérdeztem.
- Azok, akik jobban tudják kezelni, van hogy kicsit sem agresszívak. Általában én sem vagyok az... Csak most... hát, most az voltam.
Még mindig sok megválaszolatlan kérdésem volt, de kezdett megállni az agyam működése az álmosságtól. Tényleg, mióta vagyok már itt?
- Azt hiszem, hogy... el kéne mennem aludni.
- Én is azt hiszem. - mondta Noel, majd elővette a telefonját a zsebéből. - Már hajnali három múlt.
Arra számítottam, hogy Dan fekszik majd a földön, olyan formában, amilyenben azelőtt is mindig láttam.
Noel mellette térdelt, ő pedig még mindig nyögött. Egyfolytában... de nem emiatt ájuldoztam.
Nem volt rajta ruha, és furcsán vonaglott. Noel szerencsére pont eltakarta azokat a részeket, amelyeket nem illett volna látnom, de annyit így is láttam, hogy a kezei annyira szőrösek, mint egy kutya, vagy farkas lábai... karmai is voltak. Még nem volt olyan alakja, mint Dannek, de már állat sem volt. Valahol a kettő közti állapotban volt.Biztos voltam benne, hogy Dan gerince magától megmozdult a bőre alatt, majd a bordái is furcsán hullámozva kezdtek mozogni. Egy pillanatra felemelte a fejét, és még oldalról is láttam a szemein, hogy borzalmas fájdalmat érez.
Ez volt az a pont, amikor már tényleg nem bírtam tovább nézni; hirtelen fordulatot vettem, és kissé szédelegve leültem a legközelebbi székre, amin nemrég még Noel ült.
Igaz, így nem láttam semmit, de Dan legalább tíz teljes percig tartó szenvedésének hangjaitól is felfordult a gyomrom és összeszorult a szívem.
Nem volt hangos; próbált minél halkabb lenni, de biztos voltam benne, hogy ha nem egy alvó diákokkal teli kollégiumban lettünk volna, ordított volna...
Éppen arra koncentráltam, hogy újból megpróbáljam egyenletesen venni a levegőt, amikor Noel kikiabált a fürdőből:
- Anna! Hozz egy poharat, vagy valami olyasmit!
Hirtelen nem tudtam megérteni a mondatot, úgy éreztem hogy még magyarul is elfelejtettem, de amint felfogtam amit hallottam, felugrottam a székről.
- Oké!
Gyorsan körülnéztem a szobában. Emlékeztem rá, hogy pakolás közben a kezemben volt egy sárga műanyagpohár, amit Dan nem tört össze, de túl sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy emlékezzek rá hova raktam.
Ide-oda cikázott a szemem a szobában, de a poharat sehol sem láttam.
Hirtelen eszembe jutott, hogy kidobtam a szemetesbe egy törött ásványvizes-műanyagpalackot. A kukához rohantam és kivettem belőle a palackot, majd megfogtam ott ahol meg volt repedve, és letörtem a tetejét. Megvágtam vele az ujjaimat, de jelen esetben nem volt időm rá hogy ezzel törődjek.
Bementem a fürdőbe. Mindkét fiú rám nézett; Dan a hátán feküdve, egy fehér törölközővel félig betakarva kapkodta a levegőt, a szeme pedig még mindig ijesztően távolinak tűnt.
- Tegyél bele vizet! - kaptam az utasítást Noeltől, mire azonnal a csaphoz ugrottam, és vizet engedtem a palack tetejébe. Letöröltem a széléről azt a kevés vért ami rákerült.
- Tessék. - nyújtottam oda Noelnek a vizet.
- Kösz. - mondta, majd Danhez kezdett beszélni: - Dan, ülj fel! Vagy csak a fejedet emeld feljebb!
Dan nem reagált semmit, csak továbbra is levegő után kapkodott. Hirtelen kellemetlennek éreztem, hogy Dan szenved, Noel mellette van, én pedig csak öklendezek és ülök, vagy épp' állok. Letérdeltem Noel mellé, hiába esett nehezemre látni Dan átváltozását.
Noel erre felemelte a fejét és beleszagolt a levegőbe.
- Vér. - mondta. - Vérzel? - kérdezte kerek szemekkel rám meredve.
Már majdnem kimondtam, hogy nem, amikor eszembe jutott, hogy az imént megvágtam a kezem. Felemeltem a kezem, hogy megnézzem mennyire; egy hosszú karcolás volt a tenyeremen, amiből enyhén folydogáltak a vércseppek.
- Tegyél rá valamit!
Ránéztem Danre; ő is a levegőt szagolgatta, és vicsorgásszerűen mosolygott. Vagy csak vicsorgott. Nem tudtam eldönteni, de már emelkedtem is fel, hogy keressek valamit amivel átköthetem a kezemet, de akkor Dan hirtelen megszólalt:
- Nem kell... - mondta alig hallható, rekedtes hangon.
Noel elmosolyodott, én pedig kérdőn néztem rá. Megint nem voltam biztos benne, hogy mit is kéne tennem, de mivel Noel nem szólalt meg, megfogtam a mosdókagyló melletti kis-törölközőt és a jobb kézfejemre tekertem, majd visszatérdeltem a fiúk mellé.
- Jól vagy? - kérdeztem Dant. Most, hogy - a még hosszabbra nőtt szemfogait és furcsa tekintetét leszámítva - újból úgy nézett ki, mint eredeti önmaga, sokkal könnyebb volt beszélnem hozzá.
Válaszként bólintott egyet, majd a jobb alkarjára támaszkodott és a másik kezével elvette Noeltől a vizet. Miután pár másodperc alatt felhörpintette a egészet, felült és nyújtózkodni kezdett. Hangosan ropogott az összes porcikája.
Segítettünk neki felállni, elfordultam amíg magára vett egy térdfarmert, majd kivezettük a fürdőből és leültettük az egyik ágyra.
- Fáj a fejem... - mondta, majd csukott szemmel masszírozni kezdte a homlokát. - Meg a hátam.
Leültem mellé. Így már kicsit sem féltem tőle, bár ezelőtt is inkább a lehetetlen helyzet ijesztett meg jobban, mint ő.
Rám nézett, majd hirtelen az előtte álló Noelre, és elmosolyodott. Vagy, olyan Danesen vigyorgott.
- Smároltatok. - szólalt meg vigyorogva.
Egyikünk sem számított erre a kijelentésre.
- Mi nem... - válaszolt először Noel, majd én:
- Nem! - ellenkeztem én is.
- Farkasként mindent jobban hallok és érzek, ahogyan azt is, hogy egy percre elhallgattatok, majd úgy vert a szívetek mintha halálközeli állapotban lettetek volna. - mondta, majd röhögve hátradőlt az ágyon. - Úgyhogy ne mondjátok hogy nem..
- De tényleg nem! - kontrázott Noel. - Csak....
Megölelt. Tényleg, megölelt!
Dan újból felült, bár még mindig sokkal lassabban mozgott, mint ahogyan hiperaktív énje szokott.
- Jó, lehet hogy nem... De azt ne tagadjátok, hogy odavagytok egymásért. - mondta újabb szemfogvillantós Dan-vigyor kíséretében. Egyikünk sem válaszolt. Egy röpke pillanatra egymásra néztünk, de ahogy találkozott a tekintetünk elfordítottam a fejemet. Hogy Noel is oda lenne értem...? Nem hittem el. Miből gondolja Dan, hogy így van?
- Ne nézz így. - mondta Noelre nézve. - Ha nem lennél oda érte, be sem engedted volna, nemhogy el is mondtad volna ezt az egész kutya-sztorit. De elmondtad. - Vigyorogva Noelre kacsintott, mire Noel elmosolyodott.
- Nem is akadsz ki amiatt, hogy valaki, aki nem olyan mint mi, ismeri a titkot? - kérdezte Noel.
- Miért akadnék ki? Anna megbízható csaj. - mondta lazán, majd újból elterült az ágyon. - Ja és bocs a szekrényért. Meg, hogy ki akartam harapni a szívedet a helyéről... meg hogy szétszaggattam a kedvenc dzsekidet... meg, hogy... öhm... több nem jut eszembe.
- Cafatokra tépted a párnámat, ezért nekem adod a tiédet, valamint holnapra kölcsön adsz egy cipőt, mert az enyémeket szétrágtad dühödben. - sorolta tovább mosolyogva Noel, majd odahúzott egy széket az ágyhoz és leült rá. - Amúgy, mitől változtál át?
Dan hirtelen abbahagyta a vigyorgást és kinyitotta a szemeit.
- Na látod azt kivételesen én sem tudom. - Újból felült az ágyon. - Azt tudom hogy tíz után bementem a fürdőbe... de a következő kép az, hogy szédelegve visszafordulok, és a szoba közepén azonnal rám is jöttek a görcsök.
- Fura... Semmi okod sem volt rá?
Dan pár pillanatig gondolkodott, majd megrázta a fejét. -
Szerintem azért változtam át, mert legutoljára nyár elején voltam kutyuli. Amikor az a borzalmas focimeccs volt a tévében. - megint mosolygott, bár most nem villantotta meg a fogait. Kicsit meglepett, hogy Dan - Noellel ellentétben - mennyire könnyen beszélt erről a vérfarkasságról. A kutya-sztori és a kutyuli kifejezések sem arra utaltak, hogy őt túlságosan megviseli a dolog.
- Téged nem is zavar a vérfarkasság...? - kérdeztem.
- Hát, 16 évem alatt hozzá tudtam szokni, bár az átváltozás nem kifejezetten élmény. - a mondat végére megint lehervadt arcáról a mosoly.
- ... és ti csak így bármikor, amikor rátok jön, átváltoztok?
- Nem. - válaszolt Noel. - Csak este tíz után fordul elő, de amint mondtuk, akkor is csak ritkán. Plusz majdnem mindenkinél másmilyen okból.
- Majdnem mindenki? Vannak még rajtatok kívül is...? - kérdeztem. Erre eddig még nem is gondoltam.
- Persze. Ez a suli tele van velük. Velünk... - mondta.
Nem tudtam mit mondani. Azon gondolkodtam, hogy vajon a sok arc közül, akit az első héten láttam, hányan lehetnek farkasok.
- Körülbelül mennyien vagytok? - furcsán hangzott a kérdésem, de máshogyan nem tudtam megfogalmazni.
- Nem tudjuk... de ahogy megfigyeltük egy év alatt, legalább 100-an. Ha csak a diákokat nézzük. Ha a tanárokat is, akkor többen.
- Az osztályfőnököd, Feleki például az. Meg a koli portása is. - szállt be Dan is a beszélgetésbe. - Sőt, az igazgatónő is! Állítólag az eddigi összes igazgató az volt. Ez a legnagyobb farkas-suli a környéken. Asszem' van még egy körülbelül ekkora valahol Németországban, de a legtöbben ide jönnek más országokból.
- És... ez veszélyes?
- Mi?
- Hogy ennyi farkas van a suliban.
- Nem igazán.. a legtöbbeknél nem gyakoriak az átváltozások... de 10 után inkább ne nagyon mászkálj semerre. - mondta Noel. - Vannak akik sokkal agresszívabbak mint Dan volt nemrég.
- De én nem szoktam az lenni... - szólalt meg Dan.
- Most viszont az voltál.
- Tudom... az okát viszont még mindig nem.
- A vérfarkasok lehetnek nyugodtak is? - kérdeztem.
- Azok, akik jobban tudják kezelni, van hogy kicsit sem agresszívak. Általában én sem vagyok az... Csak most... hát, most az voltam.
Még mindig sok megválaszolatlan kérdésem volt, de kezdett megállni az agyam működése az álmosságtól. Tényleg, mióta vagyok már itt?
- Azt hiszem, hogy... el kéne mennem aludni.
- Én is azt hiszem. - mondta Noel, majd elővette a telefonját a zsebéből. - Már hajnali három múlt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése