IX. fejezet

Kilencedik fejezet - Napló:

 Kedd reggel viszonylag korán, fél hatkor már ébren voltam. Egyrészt mert rosszul állítottam be az ébresztőmet, másrészt pedig vissza kellett írnom anya tegnap küldött e-mailjére. Telefonon néha fel szoktuk hívni egymást, hogy elmeséljem mi van, de a részletesebb dolgok e-mailben mennek, úgyhogy beszámoltam neki arról, hogy az osztályomat már most megkedveltem, hogy egy lány (Aly) annyira nagyon ugyanolyan, mint mi Lénával, hogy szinte azonnal összebarátkoztunk vele, és már most tekinthetjük akár az LB-club (LegjobbBarátnő(k)-club) új, harmadik tagjának.
Írtam arról is, hogy az osztályfőnökünk is irtó-jófej, hogy vele ellentétben például a matektanárt már most utálom, a szobánk, ahhoz képest hogy koliszoba, remek, és hogy a suli és a kollégium is úgy néz ki, mint valami hotel. Leírtam, hogy már az első napon láttam egy srácot, aki nagyon ismerős volt, és még furcsa módon aznap összebarátkoztam vele és a legjobb haverjával is, akik szobája mellesleg alig pár méterre van a miénktől. Kicsit talán hosszan ecseteltem Noel és Dan tulajdonságait.
Arról persze nem írtam, hogy a fél suli (köztük az utóbbi két srác és az osztályfőnököm) félig farkas. Eszembe sem jutott, hogy megírom. Először is azért, mert nem hét-, hanem százpecsétes titok, valamint másnap már az őrültekházából tudtam volna csak írni.
 Miután visszatettem a notebook-omat az íróasztalra, benyúltam a bőröndömbe a töltőjéért. Megakadt a kezem valamiben, amiről azonnal tudtam, hogy mi. Kivettem, és eltaláltam; a naplóm volt. Mondjuk, mivel selyemborítója volt, nem volt nehéz eltalálni, de akkor is eltaláltam.
 Ezelőtt szinte naponta írtam naplót. Ez azon is meglátszik, hogy ez már a negyedik naplóm volt. Úgy terveztem, hogy az itteni eseményeket is bele fogom írni, de ebből eddig semmi sem lett. Egy betűt sem írtam bele, pedig az eddig itt töltött nem teljes két hét alatt több dolog történt velem, mint az összes általános iskolai évem alatt együttvéve.
Vagy egy percig elgondolkodva bámultam a tipikusan tinilányos, pink naplót, majd csak egyszerűen el akartam tenni. Nem írhatok bele semmit. Arról főleg semmit.
 - Nem is fogok. - mondtam ki suttogva az elhatározásomat.
 Visszahajoltam a bőröndömhöz, hogy visszategyem bele a naplót, de aztán meggondoltam magam. Kinyitottam az utolsó teleírt oldalnál. Az utolsó bekezdés ez volt:

Florowens Gimi. Új város, új gimi, új ismerősök, újabb barátok, új közösség, és talán új élet. [...] Mindent le fogok írni, rosszat és jót is, hogy örökre emlékezzek mindenre. Az az érzésem, hogy nem egy egyszerű, átlagos suliba fogok járni.

 Hát, tényleg nem. Ezt már most biztosan tudtam, mert biztos is volt. Viszont azt is tudtam, hogy nem írhatok, főleg nem mindenről, és abban is biztos voltam, hogy az itt történő eseményeket nem fogom tudni elfelejteni, még ha visszaolvasni nem is fogok tudni semmit.
Ha elkezdenék írni, biztosan írnék arról is, amiről nem szabad, és ha bárki, aki valahogyan hozzáférne ehhez a naplóhoz, és megtudna mindent... Jaj. 
 Hogy ez biztosan ne történjen meg, nem a bőröndömbe tettem vissza a naplómat, hanem a válltáskámba tettem, a tankönyveim mellé.
 - Már rég fent vagy...? - hallottam Léna - az alvástól még kissé rekedtes - hangját.
 - Aha. Visszaírtam anyunak, hogy ne higgye azt, meghaltam. - mosolyogtam rá, miközben behúztam a cipzárt az iskolatáskámon.
 Visszamosolygott, majd kikelt az ágyból és egy gyors mozdulattal lehúzta a takarót Alyről.
 - Naaa...! - nyöszörögte a megtámadott fél.
 - Semmi naaa, másszál szépen ki az ágyból! - mondta a támadó fél.
Léna felkapott egy párnát az ágyáról, s eközben Aly a kezébe vette a telefonját, hogy megnézze rajta az időt.
 - De még csak ... - kezdte, miközben Léna már a fejét ütötte a párnával. - Naa! Még csak hat múlt!
Léna elgondolkodott, s a kezében lévő párna egy pillanatra megállt a levegőben.
 - Az nem baj, kelj fel! - mondta végül, majd folytatta az ütlegelést.
 Mosolyogva néztem a jelenetet. Már szinte biztosnak éreztem, hogy Aly teljes mértékben hozzánk tartozik, akkor is, ha csak pár hete ismerjük. Egyszerű lánymegérzés.

   A tanórák viszonylag gyorsan elteltek. Talán az említésre méltó, hogy Máté nevű, kissé hiperaktív osztálytársunk tesin megcsúszott, és lebukfencezett a lelátókról, de végül semmi baja sem lett, Mrs. Huggyns énekórán nem csak énekeltetett, hanem táncoltatott is minket a teremben, valamint ebédszünet előtti utolsó óránk még tartott, amikor Dan csak úgy belépett a terembe, Noel pedig megállt az ajtóban. Utóbbi gyorsan kapcsolt, és rájött hogy a nem túl szimpatikus matektanárunk még órát tart, Dan viszont csak akkor jött rá erre, mikor a tanár zavarta ki.
Az eset után öt perccel már velük sétáltunk a folyosókon.
 - Te annyira hülye vagy! - röhögött Léna, mire Dan csak még szélesebben elvigyorodott.
 - Komolyan nem láttad, hogy a tanár még a táblánál áll és magyaráz? - mosolygott Aly is..
 - Deee... láttam - kezdte lassan - és hallottam is. Csak ha már bementem, miért ne maradtam volna bent cirkuszt csinálni? - húzta ki magát büszkén, mire mind elnevettük magunkat. - Amúgy annyira nem is lett mérges. - mondta még mindig vigyorogva.
 - Ja, csak paradicsom-piros lett a feje. - mosolyogtam rá.
 - Lehet hogy egy ideig el kéne kerülnöm.
 - Biztos. - mondtam olyan széles mosollyal, hogy talán még az ő egyedi vigyorához is lehetett volna hasonlítani.
 - Minek jöttetek egyáltalán? - szólalt meg Aly.
 - Mi már végeztünk, úgyhogy gondoltuk elétek megyünk. - vonta meg a vállát a mellettem sétáló Noel, mire - még mindig mosolyogva - ránéztem.
Visszamosolygott, de a pillanat csak addig tartott, amíg gyorsan el nem fordítottam a fejemet és meg nem szólaltam:
 - Elénk jöttök? Megyünk valahová?
 - Aha. - válaszolt Dan. - Ebédelni.
 - Ja. Aha. Éés... délután sem megyünk így, együtt sehova? - kérdeztem végül, hogy annyira nagyon ne tűnjek hülyének.
 - De, végül is mehetünk. - vonta meg a vállát Noel.
 - Aha, tök jó ötlet! - helyeselt Léna is, miközben a tancuccainkat pakoltul be a szekrényeinkbe.
 Aly elment a saját szekrényéhez, nekem pedig Dan segített kinyitni a szekrényem ajtaját, ami ismeretlen okból kifolyólag nem akart kinyílni.

 Nem teljes tíz perc múlva már mind az öten az ebédlőben voltunk, és tálcákkal a kezünkben kerestünk üres asztalt. Ilyenkor tele van az ebédlő, úgyhogy csak leghátul sikerült találnunk egy olyat, ahol mind el is férünk.
 - Szóval, akkor hova megyünk? - kérdezte Dan, ahogy mindannyian leültünk. Természetesen most is vigyorgott, bár nem tudom abban a pillanatban mi oka volt rá.
 - Nem tudom. - tártam szét a karom. - Nekem igazából mindegy, de nem akarok mindennap a koliszobában rohadni.
 - Balaton-part? - vetette föl az ötletet Aly, miközben a villájával bökdösve próbált rájönni, hogy pontosan mi van a tányérján.
 - Húú, ilyenkor? Ott tök hideg van. Meg fúj a szél. - fintorgott Léna. Lehet, hogy a hideg levegő gondolatától, de az is lehet, hogy a kissé zöldes színű krumplipüré látványától. Ki tudja?
 - Délután amúgy tanulnunk kéne. - nézett ránk Aly. - Holnap már szódolgozat lesz angolból.
 - Az nem baj, gyorsan bemagoljuk. - vontam meg a vállam, majd félretoltam a tálcámat és összefontam a karomat az asztalon.
 Noel a mindennap járó almáját rágcsálta, miközben az én példámat követve ő is előretolta az érintetlen ebédjét.
 - Iiii, menjünk moziba! - csillant fel hirtelen Léna szeme. - Pont egy-két napja néztem meg a honlapot, és egy csomó jó filmet adnak. Csak pár perc innen busszal.
 - Nekem oké. - mondta Dan, majd az egyetlen merészként a társaságunkból bekapott egy falat zöldes-színű pürét. Kérdőn figyeltük, mire elfintorodott, és ő is arrébb tolta a tálcáját. - Pfhuuj, ez mi? Most komolyan, miért nem a büféből kajálunk?
 - Mert a büfésnő vagy csak szimplán irritáló és utál mindenkit, vagy a Halál utóda. - vigyorodott el Noel.
 - De ott legalább nem kapunk ételmérgezést! - érvelt Dan, amin mind elmosolyodtunk. Azért, volt benne igazság.
 Ezután a téma a mozi és a filmválaszték volt. Noel elővette a telefonját, és az asztalon támaszkodva, lehajtott fejjel, fél kézzel húzogatta az ujjait a képernyőn, miközben a mai filmeket sorolta. Egynek sem jegyeztem meg a nevét, és a rövid leírásból sem maradt meg bennem semmi, mivel túlságosan lekötötte az agysejtjeimet Noel bámulása. A fehér felsője tökéletesen állt rajta, a sötétkék farmerdzsekiben és a homlokára hanyagul lelógó barna tincseivel már szinte fizikai fájdalmat okozott, annyira jól nézett ki.
 - Nekem mindegy, de a romantikus izék közül egyiket se! - mondta Dan, mire ráemeltem a tekintetem, bár Aly arckifejezését látva rájöttem, hogy kissé talán feltűnően bámultam Noelt az imént.
 - Dan, miért is van rajtad napszemüveg az ebédlőben..? - kérdezte Léna.
 - Ja, izé, megszokás. - röhögött, miközben levette a szemüvegét és beleakasztotta világoskék pólója nyakába.
 - Jó, szóval, hatkor adják ezt a szuperhősös-cuccot. - mondta Noel. - Az jó?
 - Szuperhősös? - húztam el a számat.
 - Van még egy csomó romantikus-szenny, meg pár horror. - nézett rám visszatartott mosollyal.
 - Öhm. - kezdtem nem túl kifejezően a válaszomat, és már nyitottam újból a számat hogy mondjak valami értelmesebbet, mire Léna közbeszólt:
 - Mondtad azt az új zombis filmet! Azt adják este tízkor is, az mér' nem jó?
Dan arcáról lehervdt a mosoly, Noel pedig lejjebb hajtott a fejét, hogy ne látszódjon az arca. Láttam rajtuk, hogy nem fognak tudni gyors és határozott választ adni Léna kérdésére, én szólaltam meg:
 - Ma korán fekszenek le, mert... holnap reggel előbb kell suliba menniük, mivel lesz ez a... ez a...
 - Buli! - segített ki Noel. - Most szombaton.
 - Igen, téényleg! - csillant fel Dan szeme is. Látszólag kimagyarázták magukat.
Az több mint fura és váratlan lett volna, ha válaszként csak úgy megmondják, hogy "mert előfordulhat hogy farkassá változunk a film közepén és mindenkit megeszünk."
 - Milyen buli? - kérdezte Léna.
 - Minden évben megrendezik. Ilyen, őszi, újdiák-köszöntő suli-buli..
 - Hol? - még mindig kérdőn nézett Noelre.
Igazából én sem tudtam hogy kamuzik-e.
 - A tornateremben. Diszkógömb, kaja-pia, zene, fellépések, satöbbi.
 - Juj de jó! - Léna arckifejezése kétkedőről hirtelen átváltott örömtelire. - Van buli-rucitok? - kérdezte nekem és Alynek címezve a kérdést.
 - Persze, rövid, pink... - röhögött Dan, mire Léna meglökte.
 - Nekem nincs. - mondta Aly.
Léna rám nézett, mire megráztam a fejem.
 - Hú, akkor ma rucit vásárolunk! - tapsolt kettőt örömében. - Mikor kezdődik a film? Az a szuperhősös-izé.
 Mindkét fiú kérdőn nézett rá.
 - Öhm, hatkor. - mondta Noel, még mindig felemelve fél szemöldökét.
 - Oké, akkor előtte elmegyünk valami boltba! - vigyorgott.
Én személy szerint örültem az ötletnek, ahogy Aly is biztos, de a srácok arcáról vegyes érzelmeket, köztük a döbbenetet és valamilyen szintű félelmet lehetett kiolvasni.
 - Hát arról szó sem lehet.. - szólalt meg először Noel, a tipikusan gyönyörű és megőrjítő, féloldalas mosolyával.
 - Felőlem aztán annyi ruhát vesztek, amennyit csak akartok, de az tuti, hogy nélkülünk. - mondta Dan is, még mindig elképedve.
 - Nem! - rázta meg a fejét Léna. - Jöttök, ha akartok, ha nem. Szuperhős-filmet fogunk nézni, pedig adják az összes szerelmes és megható filmet amit látni akarok.
Noel szája válaszra nyílt, de aztán elgondolkodott, s végül nem szólalt meg, ahogy Dan sem. Rájöhettek arra, hogy ez így fair.

 Ebédszünet után még volt egy unalmas fizikánk és egy viszonylag kibírható irodalmunk.
 Utolsó óra után a lányokkal tartottunk éppen a szekrényeink felé, amikor a velünk szembe tartó tömegből kivált egy szőke, egész jóképű srác, és megállt előttünk. Pontosabban, előttem. Aly felhúzott szemöldökkel nézett, Léna pedig sejtelmesen elvigyorodott, majd továbbhúzta a bámészkodó Alyt a folyosón, és ott hagyott.
 - Szia. - mosolygott a fiú, akit csak látásból ismertem. Körülbelül 11.-es lehetett, vagyis két évvel felettem volt.
 - Szia. - mosolyogtam vissza.
 - Anna, ugye? - kérdezte magabiztosan, miközben megigazította a fél válláról hanyagul lelógó táskáját.
 - Igen. - fogalmam sem volt honnan tudta a nevemet, de ahelyett, hogy rákérdeztem volna, oldalra pillantottam, és a szekrényeknél megláttam a két vigyorgó barátnőmet, a kérdőn néző Dant, és a szekrényeknek támaszkodó Noelt, elfojtott mosollyal a képén.  
 - Dominik vagyok, de inkább csak Nick. - folytatta. - Azt akartam kérdezni, hogy, lenne-e kedved ismerkedni. Például ma valamikor.
Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, úgyhogy gyorsan folytatta:
 - Nem, semmi randi, csak... ismerkedés. Barátilag.
 - Értem, Nick. Nagyon, aranyos vagy, de mára már van programom.
 - Aha. Értem. Akkor, szia. - került ki, majd elindult a folyosón.
 - Szia. - köszöntem utána kissé meglepetten.
Odamentem a többiekhez. Természetesen Léna volt az első, aki megszólalt.
 - Húú, ez ki volt? - vigyorgott.
 - Dominik. - válaszolt még mindig a szekrényemnek támaszkodó Noel.
 - Nick. - helyesbítettem.
 - Ó, elnézést. - mondta kissé cinikusan.
A tankönyveimmel a kezemben jeleztem neki, hogy betenném őket a szekrényembe, ha nem támasztaná az ajtaját. Nem mozdult meg.
 - Odaengednél? - néztem a szemébe. Nem tudtam kivenni semmit az arckifejezéséből vagy a szemeiből, de egy pillanatra megijedtem. Nem mosolygott, sőt, talán... mérges volt. Rám?
Még pár hosszúnak tűnő másodpercig farkasszemet néztünk, majd szó nélkül odébbállt, hogy a szekrényemhez férjek.
 Ezután elindultunk a koli felé. Szokásunktól eltérően egyikünk sem beszélt. Azt hiszem a többiek is észrevették, hogy Noel és énköztem az előbb volt valami, amit amúgy én magam sem értek. Most rám haragszik, másra haragszik, vagy csak félreértek valamit?
 A többiek megálltak a büfénél (mivel ebédszünetben szinte semmit sem ettünk), én pedig továbbmentem.
 - Hé, hova mész? - kérdezett Léna, miközben a büfésnő idegesen dobolt a büféablak pultján, várva, hogy valaki rendeljen valamit.
 - Csak, ki. - mutattam a bejárat felé. - Mindjárt jövök.
Kimentem a magas, kétszárnyú ajtón (közben összeütközött a vállam valakiével), majd bekanyarodtam a kolival ellentétes irányba. Elmentem a nagy-kukákig, miközben elővettem a táskámból a naplómat. Nem volt rajta név, a benne lévő dolgok alapján pedig bárkié lehetett, tehát valószínűtlennek tartottam, hogy bárki is megtalálja. Felnyitottam a legelső kuka tetejét és beledobtam a rózsaszín naplót.
Pont visszahajtottam volna a kuka fedelét, amikor észrevettem, hogy a napló fehér lapjai közül kilóg egy kék színű cetli. Lassan odanyúltam a naplóhoz, és kihúztam belőle a kék papírt. 

Érdekes lány vagy. Ó, és, cukik a kutyáid. xxx

 Az üzenettel a kezemben hátráltam pár lépést, majd gyorsan körülnéztem. Egy csomó diák sétált ki a kapun, vagy indult a koli felé, egyesek a suliba mentek, mások csak álltak az udvaron és beszélgettek. Felnéztem a suli emeleti ablakaira. Néhány alsóbb szinten láttam pár diákcsapatot átsétálni a folyosókon, de senki sem nézett felém.
 Újból a kék papírra néztem. Valaki elolvasta a naplómat.
 Xxx, mint puszi; ezt még értem. Mi az, hogy cukik a kutyáim? Nincsenek kutyáim. Soha nem is voltak kutyáim!
Olyan hirtelen fogott el egy gondolat, hogy úgy éreztem, mintha valaki megpofozott volna. Kutya. Kutya, mint farkas.
Szinte futva tettem meg azt a pár lépést a kukákig, majd az egyikből kikaptam a naplómat, és az utolsó pár oldalra lapoztam. Beszámoló a családi kirándulásunkról Horvátországban, öcsém születésnapjáról, arról hogy voltam fodrásznál, az új cipőmről, amit nyáron kaptam, és minden átlagos és értelmetlen dologról. Olyan gyorsan lapoztam még előrébb, hogy véletlenül kitéptem egy oldalt. Nem volt rajta semmi érdekes, úgyhogy bedobtam a még mindig nyitott fedelű kukába.
 Semmiről sem írtam nyár óta, tehát a suliról, és legfőképp Noelről és Danről egy szó sem volt leírva. Ellapoztam a napló legutolsó üres oldaláig. Nem volt üres. Ugyanolyan kézírással, ugyanolyan fekete színű tollal írtak bele, mint a kék papírra.

Ecc-pecc, kimehetsz,
Farkas a fürdőben,
Ki lehetsz?
Ki mászkál egyedül
Éjnek-éjjelén,
A kollégium sötét folyosóin,
Miközben valaki szeme
A háta mögött lesben ég?
Ki tölti idejét farkasokkal nap mint nap,
S ki mászkál börtönben,
Mikor már felkelt a Nap?
Kísérője tán szintén állat?
Lehet, hogy nem is kettesben voltak;
Az ismeretlen ott is lesben állhat?

Megijedtél? x

 Remegő kézzel, szinte lehetetlenül gyorsan dobogó szívvel olvastam el újra és újra a sorokat.
 - Hé, mit csinálsz? - kiabált felém egy ismerős, vidám hang.
A hang irányába néztem; Lénáék tartottak felém.
Gyorsan beletettem a kék papírt a naplóba, összecsuktam és beletettem a táskámba. Mire ez sikerült, mind a négyen előttem álltak.
 - Öhm, izé, mit csinálsz a kukáknál? - kérdezte Léna egy szendvicset tartva a kezében.
 - Semmit. - válaszoltam. Cérnavékony volt a hangom.
Mind furcsán néztek rám.
 - Ezt idd meg, hullasápadt vagy. - nyomott a kezembe Dan egy Fantát.
Le akartam csavarni a kupakját, de remegett a kezem, úgyhogy normálisan megfogni sem tudtam.
 - Jól vagy? - kérdezte kissé kétségbeesve Aly.
Noel Dan kezébe nyomta a szendvicsét, majd kivette a kezemből a Fantát, és fél kezével megfogta a remegő kezemet, miközben a szemembe nézett.
Abban a pillanatban képtelen voltam rá, hogy olvassak mások tekintetében, de azt hiszem aggodalmat láttam rajta. Ahogy a többieken is.
 - Megyek a... a... mosdóba. - még mindig nagyon halk volt a hangom.
 - Veled megyek. - jelentette ki Noel.
 - Én is. - szólt Léna is.
 - Nem, Léna, most maradj! - mondta higgadtan Noel, bár volt valami a hangjában, ami miatt a lány megtorpant.
 Gyors tempóban vágtunk át az udvaron, majd az aulán, és alig két perc alatt elértünk a földszinti mosdókig.
 Hogyan és mikor írhatták bele a naplómba ezt a valamit? Reggel még nem volt benne semmi. A kék cetli legalábbis biztosan nem. A szobaajtó pedig zárva volt.
Órákon nálam volt a táskám; észrevettem volna ha valaki belenyúl... Tesi! Igen, tesin vehette el, bárki is volt az. Addig a szekrényemben volt. Ki kell cseréltetnem rajta a kódot, biztosan látta amikor beírtam...
 És ki írhatta az üzeneteket? Léna szokott "x"-szel elköszönni minden SMS és üzenet után. Nem, hülye vagyok...! Ez semmit sem jelent... á, nem tudok gondolkodni.
 Kinyitottam a lány-WC ajtaját, bementem rajta, majd Noel is jött utánam. Normális esetben nem engedtem volna, hogy bejöjjön, nem csak azért, mert büntetést kaphat érte, hanem azért sem, mert mégiscsak milyen dolog egy fiúnak bejönnie a lánymosdóba, de jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt.
 Nekidőltem az ajtó melletti falnak, Noel pedig megállt előttem.
 A tükrök előtt álló, göndör barna hajú lány kezében megállt a szájfény, és kérdőn nézett ránk.
 - Te mit csinálsz itt? - szegezte Noelnek a kérdést.
 - Közöd? - kérdezett vissza kissé keményebb hangon, mint kellett volna.
 A lány felvont szemöldökkel visszafordult a tükör felé, és tovább igazgatta a sminkjét, elég lassú tempóban.
Lehajtottam a fejem, Noel pedig összefonta a karjait, és jelzésképpen megköszörülte a torkát.
 - Most mi van? Felőlem csókolózzatok, nem zavarok. - mondta a lány, mire Noel az égnek emelte a tekintetét.
 - Csak beszélgetnénk.
 - Aha, persze. - kuncogott a lány, miközben eltette a szájfényét a táskájába. - Puszi.
Odajött az ajtóhoz, kinyitotta, vetett még egy utolsó, sejtelemes pillantást ránk, aztán távozott.
 - Add ide! - nyújtotta az egyik kezét felém Noel, amint becsukódott mellettünk az ajtó.
 - Mit? - kérdeztem még mindig kissé remegő hangon.
 - Azt a pink izét.
 - Az a naplóm. - mondtam felemelve a fejemet, hogy a szemeibe tudjak nézni.
 - Akkor lapozz oda!
 - Hova?
 - Láttam, hogy azt valamit lapozgatod. Még messziről is látszott, hogy majdnem pánikrohamot kaptál az egyik oldal olvasása közben.
 Egy pillanatig haboztam, de végül belenyúltam a táskámba, és kivettem a naplót. Kinyitottam az utolsó oldalnál, mire kiesett belőle a kék cetli.
Noel lehajolt és fölvette. Miután elolvasta, összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
 - Ez mi?
 - Nem tudom. - ráztam meg a fejem. - Ezt olvasd el... - nyújtottam oda neki a feketével írt verset.
 Miközben olvasta, egyre tágabbra nyílt a szeme. Amikor a végére ért, felnézett rám. Negyedannyira sem, mint én, de azt hiszem ijedt volt.
 - Nem tudod ki írta?
 - Fogalmam sincs... - válaszoltam még mindig elég halkan.
 - Nem volt lent senki tegnap... Csak mi. - rázta meg lassan a fejét. - Te láttál valakit?
 - Nem.
 - És ott, a folyosón... - bökött rá azokra a sorokra ahol az az éjszaka említődött meg. - ... nem követett senki?
 - Nem. Nem láttam senkit. Csak Felekit, de ő nem vett észre. Azt hiszem..
 - Ezt biztos nem Feleki írta. - rázta meg újból a fejét.
 - Akkor ki? - fogtam meg a fejem mindkét kezemmel.
 Válasz helyett megfogta a kezeimet, lassan lecsúsztatta őket a fejemről, aztán elengedte őket, és megölelt.
 - Megoldjuk. Valahogy... - mondta halkan, majd kibontakozott az ölelésből, és a csuklóimat fogva szólalt meg újból - Amúgy meg, annyira nem nagy dolog. Tudod, a suliban egy csomó farkas van. Ez biztos csak valami emberkretén, aki azt hiszi, hogy most nagyon okos.
 Egy ideig nem szólalt meg, úgyhogy bólintottam, aztán folytatta:
 - Csak akkor van baj, ha bizonyítani is tudja, hogy mi... ilyenek vagyunk, és a sulin kívül kiadja az információkat. Az már baj lenne. - Az utolsó mondatot szinte már suttogta. 
 Belegondoltam, hogy mi lenne, ha a város, aztán a megye, a média, az ország, a világ tudna erről az egészről. Talán kísérleti-nyulakként befognának mindenkit akik farkasok. Kezdve Noellel és Dannel... Jézusom. A gondolattól megint nehezebben kaptam levegőt.
 - Na, nyugi! - mosolygott rám, aztán újból átölelt.
 Amikor már hosszú másodpercek óta így álltunk, kibontakoztunk az ölelésből. Ekkor is megfogta a csuklóimat, aztán közelebb hajolt, és nyomott egy puszit a homlokomra.
Reméltem, hogy nem hallja meg a tizedmásodpercenkénti szívdobbanásaimat.
Hirtelen kinyílt mellettünk az ajtó, mire mindketten odakaptuk a fejünket. A barna hajú lány volt, aki pár perce ment ki.
 - Háh, tudtam! - mosolygott önelégülten, amikor látta, hogy egymáshoz kissé közel vagyunk. - De folytassátok nyugodtan, csak itt hagytam a szempillaspirálomat. - kacsintott felénk.
 Ahelyett, hogy megvártuk volna amíg kimegy, kimentünk mi. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a mosdóból. Egy csomó diáknak még most is órája, vagy szakköre volt, és a tanárok is ide-oda járkáltak még a suliban, úgyhogy tömeg volt.
Noel utánam jött ki, mire tőlünk körülbelül egy méterre megállt az egyik angoltanárnő.
 - Noel Lawson, megtudhatnám mégis mit csinált a lánymosdóban?
 - Ó, én? - nézett Noel a tanárra, majd a mosdó ajtajára. - Jaaa, hogy ez a lánymosdó? Ééészre sem vettem... - mondta kissé túljátszva, majd megvonta a vállát, megfogta a kezemet és sietősen távoztunk.