Üdv. mindenki!

Sajnos jelenleg súlyos ihlethiányban szenvedek e blog történetével kapcsolatban.

Persze amint lesz ötletem, folytatom, de addig is Hailey sztorija folyamatosan bővül! :)

Ezen kívül kész van az új blogom is, aminek rövid leírását a linkre kattintva el is olvashatjátok.

Első (és hosszú!) fejezet várhatólag holnap (augusztus 04., vasárnap) délután.
 Remélem tetszeni fog a történet..:)

.

Elnézést kérek hogy megint kevesebbet írtam az ígértnél, 

csak az utóbbi napokban net-korlátozásom volt. (Igen, megint. :S:D)

Most írtam új fejezetet ehhez a bloghoz és a másikhoz is.

Holnap (vasárnap) még mindkét bloghoz írok egyet, remélhetőleg hosszút és eseménydúsat. (szerk.: ez átcsúszik másnapra, mivel most tudtam meg hogy nagyon kora reggel kell felkelnem, úgyhogy most nincs időm a blogíráshoz. :/)

Hétfőtől minimum péntekig nyaralni fogok, és meglehet, hogy

ezalatt nem fogok tudni írni, de

reményeim szerint ki tudom harcolni, hogy tudjak. ;)

Nyaralás utáni hétvégén csinálok egy új, harmadik blogot is, és gyakrabban fogom szerkeszteni az összes blogot. Persze, ha szeretnétek. :) 
A harmadik blog történetét és címét várhatólag valamikor
pénteken írom le ide.

XIV. fejezet

Tizennegyedik fejezet - Happiness:


 Délelőtt tíz körül keltünk Aly ébresztőjére. 
 - Valami nagyon-nagyon furát álmodtam. - szólalt meg az ágyán ülve Léna, mire Alyvel összenéztünk.
Pont nyitottam volna a számat, amikor Léna gyorsan megint megszólalt:
 - Ne! Ne mondjátok hogy nem álmodtam! - emelte fel a kezeit. - Legalább egy kis ideig hadd higgyem azt hogy igen...
Akarva, vagy akaratlanul, de összenevettünk Alyvel.
 Amíg mi felváltva elkészülődtünk, Léna továbbra is az ágyán ülve bámult ki a fejéből és - azt hiszem - gondolkodott. Miközben én őt próbáltam rábírni arra hogy adjon valami arra utaló jelet, hogy nem bolondult meg, Aly a szüleivel beszélt telefonon (angolul). Erről eszembe jutott, hogy nekem is beszélnem kéne a szüleimmel, mert előző nap megígértem anyunak, hogy ha már nem tudtam elmenni hozzájuk, legalább beszélek mindenkivel telefonon. Mondjuk, telefon hiányában ez nem egy könnyen véghezvihető művelet...
 Ahogy sikerült Lénát beparancsolnom a fürdőszobába, elkértem Aly mobilját, aki addigra végzett a megbeszélnivalójával. 
 Elmagyaráztam anyának hogy elhagytam a mobilomat (azt mondtam a sulibálon letettem valahova és eltűnt), és hogy ezen a számon vagy Lénáén tud elérni - mert az övét tudta. Kicsit persze mérges volt, de azt mondta úgy is tervezték hogy hamarosan kapok egy új mobilt, szóval annyira nem haragudott meg mint számítottam rá. A többiekkel nem beszéltem, mert nem akartam sok pénzt lebeszélni Aly telefonjáról, hiába tudtam hogy megengedte volna. 
Anya arról is kérdezett milyen volt a bál, és hogy történt-e valami érdekes. Azt mondtam nagyon jó és érdekes volt. Ha tudná hogy mennyire volt érdekes és eseménydús...
 Körülbelül negyed órát notebook-oztam, leveleket írtam a balatoni barátnőimnek, és végighallgattam egy számot amit öcsém küldött Facebookon. Furcsa, de a korkülönbség ellenére szinte ugyanolyan zenét hallgatunk.
 Léna még a fürdőben volt, amikor hirtelen felpattantam az ágyamról, és magamra húztam a fehér cipőimet. 
 - Te meg hova mész? - nézett rám Aly, aki épp' posztereket ragasztott az íróasztal feletti falra. Olló volt a szájában, és a bal kezére ráragadt celluxot próbálta letekerni. 
 - Öhm. Sehova.
Nem, ez sem a legintelligensebb válaszaim egyike volt.
 - Jaa! Hozzá. - kuncogott Aly, miközben letépte a celluxot a farmerjéről is.
 - Igen. - forgattam a szemeimet mosolyogva. - Muszáj beszélnem vele. 
 - Szerintem is. - váltott egy kicsit komolyabbra.
Felkaptam a bőrkabátomat is a fogasról, és kiléptem a folyosóra. 
 Ahogy bekopogtam a 2-es szobába, szinte azonnal ki is nyílt az ajtó. Noel azonnal elmosolyodott ahogy meglátott. 
 - Szia. 
 - Szia. - mosolyodtam el én is. Meg azt hiszem, el is pirultam... Biztos.
Arrébb állt, hogy beljebb mehessek. Bézs nadrág, fehér póló, farmerdzseki és fehér cipő volt rajta, a haja pedig fésületlen volt. Ha nem koncentrálok elég erősen, akkor azt hiszem elájultam volna a látványtól.
 - Dan még alszik, úgyhogy lehet hogy.. - mutatott pár pillanatnyi hallgatás után az ajtó felé.
 - Ó, persze, megyek. - esett le hirtelen, és már fordultam is az ajtó felé, amikor megfogta a karomat.
 - Ne-ne-ne! - hadarta. - Úgy értettem hogy beszélhetnénk inkább kint. Mindketten. 
 - Csend mááár...! - hallatszott halk nyöszörgés Dan ágya felől, majd a hang forrása ki is dugta a fejét a takaró alól. - Ja, hogy Annával beszélsz. Azt megengedem. - közölte Noellel, majd visszahajtotta a fejét a párnájára. 
 - Nagylelkű vagy. - vágott furcsa képet Noel. 
 - Tudom. 
Halkan nevetve mentem ki újból a folyosóra, Noel pedig követett. Megálltunk, és beállt a kínos csend. Ő csípőre tett kézzel a padlót (vagy a lábamat?) nézte, én pedig egyszer őt, egyszer a folyosó jobb oldali végét, mintha olyan érdekes lett volna.
Megköszörülte a torkát, de végül nem szólalt meg, úgyhogy nekem kellett.
 - Öhm... Mi most, hogyan is vagyunk akkor...? - nyögtem ki nagynehezen a nem túl összefüggő mondatot, mire rám emelte a tekintetét. 
Megejtettem egy bátortalan mosolyt, és amikor már azt hittem nem is válaszol, ő is elmosolyodott, aztán... aztán reagált is, de nem szavakkal. Hirtelen átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához. A gyors mozdulat kicsit meglepett, úgyhogy a pulzusom az egekben járt. Lassan közelebb hajolt, újból a szemeimbe nézett, mintha engedélyt kért volna, aztán megcsókolt. 
Amikor elengedett, összemosolyogtunk, én pedig majdnem megbotlottam a saját lábamban - ha nem tart meg. Azt nem tudom hogyan tudtam volna elesni úgy, hogy egy helyben állok, de ha nem kap el biztosan sikerül.           
Próbálta visszatartani a vigyorát, de ez megint csak félig sikerült neki. 
 - Elpirultam...? - kérdeztem, utólag fogalmam sincs hogy miért. 
 - El. - nevette el magát.
 - Ouh. - kaptam hirtelen az arcomhoz, hogy takarjam a pirulós-részeket, de Noel megfogta a csuklóimat.
 - Így még aranyosabb vagy. - leemelte a kezeimet az arcomról, aztán rákulcsolta az ujjait az enyémekre, és megpuszilta a homlokomat.
Én pedig ismét próbáltam nem elájulni.
 - Elmegyünk valahova? - kérdeztem.
 - Hidd el, hogy nagyon szívesen elmennék veled bárhova, de elpakolni is nekünk kell a báli cuccokat. - konyult le a szája széle. - Úgyhogy fel is keltem Dant. - mutatott a háta mögötti ajtóra.
 - Ne! Nem kell. Megyek helyette én. 
 - Nem. - rázta meg a fejét, de azért halványan mosolygott. - Cipekedni kell, meg ilyesmi, és...
 - De. - mondtam ellentmondást nem tűrően, amin újból elmosolyodott. 
 - Oké. - adta meg magát sóhajtva, majd megfogta a kezemet és elindult velem a lift felé.
 Amikor beléptünk a tornaterembe, még szinte teljesen üres volt; csak az alacsony, szimpatikus igazgatóhelyettes állt a lelátók előtt, és annak a körülbelül 7-8 tizedikesnek adott ki utasításokat, akik képesek voltak vasárnap délelőtt felébredni.
 - Ó, Lawson! - csillant fel az igazgatónő szeme ahogy meglátott minket. - És egy plusz segítő kéz! - nézett rám a tenyereit összecsapva. - Remek! Leszedhetnétek onnan a girlandokat! - mutatott oda, ahol nemrég Dan játszott tarzanosat. 
 - Rendben. - bólintott Noel, továbbra is fogva a kezemet. 
 - Jó napot! - köszöntem oda az ig. helyettesnek, aki válaszul barátságosan mosolyogva bólintott.
Elsétáltunk az ugrókötelek mellett lévő balkonhoz, és Dan példáját inkább nem követve; mi a kötelek helyett a létrát használtuk. Vittünk fel egy dobozt is, amibe belepakoltuk az összes girlandot és egyéb díszeket amik odafent voltak. Miután fent végeztünk, a lelátókon lévő díszeket is mind leszedtük és dobozokba raktuk, aztán csak el kellett cipelnünk 1-1 dobozt a suli alsó szintjén lévő raktárba. Noel persze nem akarta hagyni, hogy akármennyit is cipeljek, de semmiképp nem hagytam volna hogy két dobozt is cipeljen amíg én egyet sem. Na meg, makacs vagyok kicsit. Nagyon.
 Ahogy letettük a dobozokat a raktár ajtaja elé (zárva volt az ajtó), Noel meg is fogta a kezemet. Kívülről úgy nézhettem ki mint aki ezt természetesnek veszi, de magamban nem kicsit visongtam. 
 - Most mit fogunk csinálni? - kérdeztem amikor kifelé tartottunk a suliból, egy-egy büféből származó kólával a kezünkben.
 - Titok. - mosolygott sejtelmesen.
 Nem bírtam ki hogy ne vigyorogva sétáljak mellette, mondjuk amikor egy-két óvatos pillantást vetettem felé, ő is mosolygott. 
Kimentünk a suliból, és bekanyarodtunk a suli egyik mellékutcájába. 
 - Játszótér..? - kérdeztem, mivel úgy tűnt arrafelé tartunk. 
 - Ühüm. - válaszolta, miközben beleivott a kólájába. 
 - Megint csúszdázunk? - vágtam kissé furcsa arcot.
 - Nem. - nevette el magát. - Mondjuk, ha annyira akarsz... 
 - Inkább kihagynám. - nevettem én is. 
De tényleg, ezek a csúszdák itt majdnem akkorák mint azok az aquapark-os óriáscsúszdák. Jó, annyira nem nagyok és meredekek, de akkor is; ki volt az aki egy egyszerű játszótérre ilyeneket tervezett? A normális csúszdák már nem menők...?
 Leültünk a játszótér melletti füves részre. A fapados asztalok hiába lettek erre a célra kitalálva, a fűben ülés jobb ötletnek tűnt.
 - Szóval, itt mit is csinálunk? - kérdeztem, miközben ő belefeküdt a fűbe.
 - Beszélgetünk. 
 - Oké. - feküdtem le én is. Kicsit nedves volt a talaj, de nem igazán zavart. 
Ahogy lefeküdtem mellé, megfogta a jobb kezemet, kicsit felemelte, és a rajta lévő harapásnyomot kezdte nézegetni. Annyira nem is volt vészes, csak a szemfogak helyeinél volt két nagyobb seb. 
 - Fáj? - kérdezte halkan, miközben óvatosan megérintette a sebet.
 - Nem. - füllentettem. Kicsit azért még fájt.
Ő is rájött, hogy nem mondok igazat; látszott az arckifejezésén. 
 - Jó, kicsit fáj... 
 - Sajnálom, én tényleg nem... 
 - Tudom. - szóltam közbe. - Nem is haragszom. Egyáltalán nem.
Rákulcsolta az ujjait az enyémekre úgy, hogy ne érjék a sebet, aztán leengedte magunk közé a kezeinket. Rámosolyogtam, amitől kicsit neki is megenyhültek az arcvonásai. 
 - Oké, akkor beszélgessünk. - váltottam témát, és az ég felé fordítottam a fejemet. - Ha kérdezek, válaszolsz? 
 - Igen.
 - Jó. - újból felé fordítottam a fejemet. Ő még mindig engem nézett. - Mióta... jövök be neked? 
 - Titok. - mosolyodott el. Az a mosoly egyszer még a halálomat fogja okozni, ebben biztos vagyok.
 - Naa! 
 - Jó. - adta meg magát. - Elég rég óta. - váltott komolyabbra.
Aggódtam, hogy meghallja az őrült szívdobbanásaimat, mert nekem már a fülemben csengtek. 
 - És az mit jelent...? 
 - Azt, hogy régóta. - mosolyodott el megint. 
 - Jóó, de azon belül? Egy-két hete? 
Lassan megrázta a fejét.
 - Több hete? 
Megint. 
 - Akkor... év eleje óta? - kérdeztem döbbenten. 
Ismét megrázta a fejét. 
 - Akkor mikor...? - néztem rá még meglepettebben. 
 - Siófokon laksz, ugye? 
 - Igen.  
 - Oké. Balaton, 2011, nyár. Július. - sorolta lassan. 
 - Mi? - képedtem el. 
 - Akkor.
 - De... hogyan? Mi? - értetlenkedtem tovább, mire elnevette magát. 
 - Nem messze lakom, Balatonföldváron. Haverokkal voltam Siófokon, és ott láttalak. Többször is. Utána egyre többet jártam oda. 
 - Akkor azért tűntél ismerősnek. - mondtam még mindig kissé sokkolt állapotban, fél perc hatásszünet után.
 - Ismerősnek tűntem? - mosolyodott el ismét, amitől pár pillanatig képtelen voltam megszólalni. 
 - Igen. Már első nap. Főleg a szemeid...
 - A szemem?
 - Ühüm. A helyes pasikat megjegyzem. 
Elmosolyodott, és kicsit megszorította a kezemet. 
 - Szóval... - folytatta. - Egyik haverom siófoki, ezért sokat voltam ott. Volt, hogy... követtelek.
 - Követtél? - néztem rá újból meglepetten, de még mindig mosolyogva. 
 - Igen. De tisztességes távolságból...! - kezdett magyarázkodni.
 - Értem. - alig tudtam visszatartani hogy ne vigyorogjak. 
 - Azt is tudom hol laksz. - suttogta alig hallhatóan. 
 - Mi?
 - Tudom hol laksz. 
 - Oké, de... mi? 
Halkan elnevette magát, és csak utána szólalt meg. A nevetésétől is mindig rám jön az elájulhatnék...
 - Akkor épp' nem követtelek. Csak láttalak, idén nyáron valamikor. A kertetekben játszottál az öcséddel. Én meg pont arra jártam.
Felé fordítottam a fejemet. Arca az ég felé nézett, szemeit pedig lehunyta. Hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg. Én azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet igaz amit mondott... Követett. Ő. Engem. Megjegyezte mikor látott először. Ő. Engem! 
 - Ha többször is láttál, miért nem jöttél oda hogy megszólíts, vagy valami ilyesmi? - mondtam ki a fejemben megfogalmazódott kérdést. 
 - Vagy a családoddal voltál, vagy egy csomó lánnyal, vagy egy sráccal.
 - Milyen sráccal? - ráncoltam a homlokomat.
Kinyitotta a szemeit és felém fordította a fejét, majd mosolyogva válaszolt:
 - Az unokatesóddal. Csak én azt hittem a barátod. 
 - És most honnan tudod hogy nem az? 
 - Léna mondta. Pár napja. 
Még mindig kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta. 
 - Bejött a szobánkba. Olyan tipikus... Lénásan. Vagyis, kopogás helyett dörömbölt és besétálás helyett bevágtatott a szobába. - röhögött. - Rólad kérdezett. Körülbelül mindent, egyszerre. 
 - Például?
 - Például hogy mennyire tetszel. Meg, hogy szeretlek-e.
 - És mit válaszoltál...? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
 - Azt, hogy van barátod. Erre elmagyarázta, hogy az a srác csak az unokatesód. Ja, meg, közölte hogy hülye vagyok.
Elmosolyodtam azon, ahogy elképzeltem a jelenetet, de, azért örültem volna egy válasznak Léna kérdéseire.
 - Ha gondolod, most válaszolhatok. - szólalt meg, mintha olvasott volna a gondolataimban. 
Még meg sem fogalmazódott a válasz a fejemben, amikor felemelte a fejét, lassan fölém hajolt, és megcsókolt. Hosszabban, és érzékibben mint azelőtt. 
 - Ez egy... kifejező válasz volt. - suttogtam rövid hatásszünet után.

XIII. fejezet

Tizenharmadik fejezet - A titok többé már nem titok:


 Nem bántott. Pedig megtehette volna. Még csak nem is látták, vagy hallották volna. Nem bántott.
A levegőt kapkodva, de mégis megkönnyebbülve tekintettem körül a sűrű növényzetben újra és újra. Sehol sem láttam, és még csak zajt sem hallottam, a tornateremből halkan kiszűrődő zenén kívül.
 - Anna! - üvöltötte Dan torkaszakadtából, valahonnan jobbról, a terem felől.
 Nem mertem visszakiabálni, inkább rohanni kezdtem oda, ahol eredetileg maradnom kellett volna. 
 Amikor kiértem a fák és bokrok közül, Dant és még pár személyt - köztük Felekit - láttam a hátsóajtónál állni. Továbbrohantam és Dan nyakába ugrottam.
 - Hol voltál te hülye?! - kérdezte kicsit feldúlva, s egyben megkönnyebbülve, miközben ő is átölelt. 
 - Nem bántott. Nem ölt meg. - a még bennem maradt félelemtől alig tudtam beszélni, de ennyit sikerült kinyögnöm. 
 - Mi? - kérdezte, miután elengedtem. 
 - Ott volt! - mutattam a fás-kert irányába. 
Csak most volt időm jobban szemügyre venni a körülöttünk állókat: az osztályfőnökünk, Feleki és még két idősebb diáksrác futva indult el a mutatott irányba, amíg az igazgatónő, a matektanárunk, Gábor tanár úr és a biosztanárnő felzaklatott állapotban, szótlanul ácsorgott mellettünk. Többméteres távolságra tőlünk két magassarkús, szoknyás alakot láttam, akikről azonnal tudtam, hogy a még mindig síró Léna, és az őt nyugtatgató Aly.
 - Hogy érted hogy nem bántott? - ráncolta Dan a homlokát.
 - Eltűnt előlem, úgyhogy bementem utána, de elvesztettem. - mondtam kissé még mindig zihálva. - Aztán egyszer csak előttem volt. - mutattam magam elé alig pár centiméternyi távolságra. - De nem bántott! Csak nézett, aztán elment.
 - Merre? 
 - Azt nem tudom. - ráztam meg a fejem. - Becsuktam a szemem, és mire kinyitottam megint eltűnt. 
 Dant látszólag megdöbbentette amit mondtam neki. Az arckifejezéséből egyértelműen ez tükröződött.
 - Oké. - rázta meg végül pislogva a fejét, majd a többiek után indult a suli hátsó részébe. 
 Addig néztem utána, amíg teljesen el nem tűnt a növények sűrűjében, majd ismét a mögöttem álló tanárokra néztem. A vörös hajú, idős létére elég csinos biosztanárnő döbbenten bámult abba az irányba, ahol az imént eltűntek a többiek, az igazgatónő valami szalvétát gyűrögetett a kezeiben, Gábor tanár úr pedig a megszokott mogorva képével nézett valahova a távolba, azt hiszem a füves-pálya felé. Nem is tudtam, hogy ő farkas. Emlékszem, hogy többször is ellenőriztem a szemfogait, miközben beszélt a tanórákon.  
 Úgy éreztem ezen nem most kell gondolkodnom. Megfordultam és Lénáékhoz siettem, akik mindketten zaklatott állapotban voltak, sőt, Léna még mindig enyhe sokkhatás alatt.
 Amikor odaértem hozzájuk, Léna épp' a tornaterem falának dőlve próbált egyenletesen nagylevegőket venni, Aly pedig a földet bámulva gondolkodott. 
Mikor melléjük értem, hirtelen felkapta a fejét és rám nézett.
 - Ez mi volt? - kérdezte elhaló hangon. 
Válasz helyett nyeltem egy nagyot. Fogalmam sem volt hogyan kéne elmondanom, és hogy egyáltalán mit mondjak. 
 - Vérfarkas...? - kérdezte egy vékony hang, mire mindketten Léna felé néztünk, aki még mindig enyhén remegve túrt bele a hajába. 
 Újból Aly-re néztem, aki szintén válaszra várt. 
 - Igen. - mondtam alig hallhatóan. 
 Aly arckifejezésén semmi sem változott a válasz hallatán, Léna viszont hátát a falnak támasztva ülő-helyzetbe esett, és mindkét tenyerével az arcát fogta.
Mindketten odamentünk hozzá. Aly majdnem megbotlott a magassarkújában, majd - tőle nem megszokottan - káromkodva lerúgta magáról mindkettőt, bár teljesen biztos voltam benne, hogy inkább a helyzet, mint a bokaficam veszélye miatt lett kicsit feldúlt. 
 Leültem Léna mellé, mire felemelte a fejét. A sminkje szétfolyt az arcán. 
 - Te tudtad. - mondta inkább kijelentve, mint kérdőn.
Bólintottam, miközben Aly is leült a másik oldalamra. Hideg volt a beton amin ültünk, de abban a helyzetben azt hiszem ez egyikünket sem érdekelte. 
 - Mióta? 
 - Csak pár hete. - válaszoltam még mindig halkan. 
 - Alig pár hete kezdődött a suli, Anna... - mondta Léna, majd ismét a tenyerébe temette az arcát. 
 - Tudom... de én is véletlenül tudtam meg. Tilos volt elmondanom bárkinek is. - kissé kezdtem tartani attól, hogy esetleg megharagszanak rám. 
 - Csak azt tetted ami a leghelyesebb volt. - szólalt meg Aly, mire megkönnyebbülve néztem rá. Fejét a falnak támasztva bámulta az eget. - Ez egyszerűen hihetetlen...
 - Az... Még én sem tudtam teljesen megérteni. - mondtam pár pillanatnyi csend után.
 - Noel most meghal? - kérdezte ijedten Léna.
 - Dehogy! Nem. - a gondolat engem is erősen felzaklatott. - Dehogyis... Csak, átváltozott.  
 Az utolsó szó mindhármunkat újból  elhallgattatta pár percre.
 - Hogy létezhet ilyen...? - szólalt Léna újból, mire csak kissé megvontam a vállamat. 
 - Fogalmam sincs. De létezik... és nem csak Noel...nem csak ő ilyen. - nyögtem ki nagy nehezen.
 - Hanem még... ? - kapta fel Léna újból a fejét, de ahelyett hogy befejezte volna a kérdést, kiült a döbbenet az arcára. - Dan. - mondta végül a lehető leghalkabban.
 - Dan is? - nézett rám Aly is. 
Újból csak bólintottam.   
 - És nem csak ők. Nagyon sokan vannak, főleg ebben a suliban. 
Mindkét barátnőm arcára ült ki egyszerre a megdöbbenés, zaklatottság, félelem, ijedtség és még sok más hasonló érzelem.
 - De nem veszélyesek. - folytattam. - Nem bántanak, és csak este változnak át, akkor sem mindig. - kezdtem lassan. - Van egy külön hely, ahova ilyenkor bezárják őket. Ők is ugyanúgy emberek, csak van ez a... ez. - konkrétan nem akartam a farkassággal kapcsolatos szavakat használni, mert féltem csak még jobban felzaklatnám velük őket. 
 Ezután legalább húsz percig szótlanul ültünk egymás mellett. Ők feldolgozni próbálták az utóbbi fél óra eseményeit, én pedig folyamatosan arra gondoltam, hogy vajon mi történik Noellel? Miért nem találták még meg? Valami büntetést fog kapni...? Mi lesz...?
Még öt percig gondolkodtam, amikor már nem bírtam tovább ücsörögni és csak várni, úgyhogy felálltam.
 - Mit csinálsz? - kapta utánam a fejét Léna, akinek akkor már nem csuklott el a hangja a sírástól.
Aly kérdőn és egyben kérlelőn nézett rám; ő rájött mit akarok. 
 - Segítek. - indultam el a tanárok irányába. 
 - Dehogy segítesz! - fogta meg Aly a karomat, akinek nem hallottam a lépteit miközben felállt és utánam jött, mivel még mindig mezítláb volt. 
 - De igen. Ki tudja hol van...? Meg kell találnunk mielőtt még valami hülyeséget csinál. 
 - Nem kell...
 - Ilyenkor nem önmaga! - vágtam a szavába.
 - Figyelj, ha a többiek még nem találták meg, te sem fogod. - engedte el a karomat. 
 Ebben volt némi igazság, de akkor sem hagytam magam. Nem tudtam volna tovább ücsörögni, amíg őt a többiek hajkurásszák a suli területén. Bárhol lehetett, és a sulinak egy csomó kertje és sportpályája volt. 
 - Az előbb sem bántott. Megállt előttem, és egyszerűen elment. - közöltem boldogan - már amennyire egy ilyen szituációban boldognak lehetett lenni.
 - Jó. - hunyta le a szemét Aly sóhajtva, mire megöleltem és sietve elindultam. 
 - Vigyázz magadra! - kiáltott utánam Léna, amikor befordultam a tornaterem sarkánál, és megpillantottam a még mindig ott sorakozó tanárokat. Idő közben többen odagyűltek; mind tanárok voltak. 
Nem tudtam megérteni hogy tudnak csak ott álldogálni. Feltehetőleg mind farkasok... 
Szó nélkül elsiettem előttük, és a füves focipálya felé vettem az irányt,a hol nemrég Noel átváltozott. Az elszakadt öltönye ott hevert a fűben. Letérdeltem, és végigtapogattam a ruhákat. A felső zsebében megtaláltam Noel karóráját, de a sötétben alig láttam valamit. Elő akartam venni a telefonomat, hogy világítsak vele, viszont az nem volt a ruhám vastag selyempántja alá csúsztatva, ahol eredetileg kellett volna lennie. Biztosan elejthettem, amikor Noel átváltozott. Pár percig négykézláb kúsztam a fűben tapogatva, de a mobilomat sehol sem találtam meg. Akkor ez volt talán a legkisebb gondom, úgyhogy Noel órájával a kezemben indultam vissza a tornaterem hátsóajtaja felé. Félúton visszafordultam, és felkaptam az öltönynadrágot és a felsőt a földről. A széttépett fehér inget ott hagytam. Körülnéztem utoljára az óriási pályán, de sehol sem láttam mozgó alakot. 
 Noel ruháival és órájával a kezemben mentem vissza a tanárokhoz. A fejük felett egy kék fényű lámpa égett, így végre láttam is a karórán lévő számokat és mutatókat. Negyed tizenkettőt mutatott. 
A csak álldogáló pedagógus-társaság furcsán nézett rám és a kezemben tartott cuccokra, de nem érdekelt. 
 Elvileg még órák voltak vissza Noel visszaváltozásáig, tehát jelenleg farkasként rohangál valahol. A cuccaival a kezemben indultam meg a növények közé. Már nem féltem, mert volt egy olyan érzésem, hogy Noel ilyenkor hiába nem önmaga, az előbb így is tudta kontrollálni önmagát, úgyhogy most is meg fogja tudni tenni, ha megtalálom. 
 Végigsétáltam az egész növénykerten, minden egyes bozótba benézve, de sehol nem láttam semmit. Ilyen sötétben nehéz volt akármit is látni. Mikor másodszorra is végigjártam a növényekkel sűrített területet, újból a füves pályára mentem. Körbejártam, de csak egy ember alakot láttam elsétálni a betonos pályán, aki alakjából ítélve az egyik izmos végzőssrác volt, aki szintén Noel keresésére indult. Tehát még tényleg nem találták meg... 
 Óriási ez az iskola, de több mint félórányi keresés után bármit meg lehet találni. Főleg egy farkast. 
 Kezdtem ismét kicsit bepánikolni, aztán hirtelen eszembe jutott valami. Még jó hogy itt nem találjuk, ha... a kapu. A kapu! A nagykapu mindig nyitva van. 
Lerúgtam magamról a magassarkúimat, majd őrült módon kezdtem rohanni az iskola másik végébe. Közben Felekit is láttam, amint a kerítés melletti sövényt nézte át. Komolyan, az a nyamvadt kapu tényleg jutott csak nekem eszembe? 
 Ennyi idő alatt már bárhova elmehetett. Bárhova a városban, akárhova... 
Mikor elértem a suli főkapujához, már ziháltam, de nem a rohanástól, hanem az egyre csak erősödő pániktól.
Nem tudtam az utca melyik vége felé fussak. A belváros felé vezető úton szoktunk sétálni... talán emiatt arra ment. Balra pedig sokkal kevesebb esélye volt annak, hogy emberekkel találkozik. Ha valamennyire Noelként gondolkodott, és nem állat-fejjel, bal irányba ment. De ennek mégis mennyi esélye volt? Nem sok, viszont az, hogy nem evett meg, amikor megtehette volna, számomra csak azt bizonyította, hogy ő így is Noel.
 Balra futottam. Szombat este volt, úgyhogy nem egy házból házibulik hangját lehetett hallani, és egyszer szembe is jött velem egy nem épp' szomjas banda, de rajtuk kívül szinte senki sem volt az utcákon. 
 Körbefutottam az iskola körüli utcákat, még ha a végére alig kaptam levegőt is, de sehol sem láttam farkast. Még kutyát sem. Egyre jobban rám tört a pánik. Idegesen a hajamba túrtam, majd leültem az iskola bejáratától nem messze lévő utcai padra. Hiába futottam le utcákat, a késő éjszakai, őszi levegő nagyon hűvös volt, így felvettem Noel zakóját. Nagy volt rám, de éreztem rajta az illatát, és ez valamennyire megnyugtató érzést keltett bennem, hiába volt egyre kétségbeejtőbb a helyzet.
 A zakóját szagolgattam hosszú perceken keresztül, és közben arra gondoltam, amikor pár órája a tornateremben lassúztunk, vagy amikor... amikor megcsókolt. 
 Hirtelen nyögést hallottam. 
Valahonnan messzebbről, de biztos voltam benne, hogy jól hallottam. A hátam mögül jött, valamerről. Felugrottam a padról, megpördültem és egyre nagyobbakat dobbanó szívvel füleltem. A tekintetem ide-oda cikázott a pad mögötti, egyre kopaszabb őszi fák között.
Újabb, az előbbinél hosszabb nyögést hallottam, és most azt is tudtam milyen irányból. Felkaptam Noel nadrágját a padról, és ismét őrültként kezdtem rohanni, egyenesen a sűrűn szőtt fák közé. Még egy nyögés, sokkal közelebbről. Szinte semmit sem láttam, de tudtam, hogy jó irányba haladok. 
Hosszú szünet, majd újabb hang. Az eddiginél is gyorsabban kezdtem futni, majd megálltam, mikor már körülbelül ott voltam, ahonnan a nyögéseket hallottam. Ide az utcai lámpák fénye sem ért már el, úgyhogy szinte vaksötét volt, és a körülöttem lévő fákat is alig láttam. A szél egyre jobban fújt, úgyhogy összébb húztam magamon Noel zakóját.
Épp továbbfutottam volna, amikor valami vagy valaki megfogta a bokámat, én pedig sikítva estem a fenekemre.
 - Nyugi... - mondta egy hang nagyon halkan. Azonnal felismertem azt a hangot, és a sötétben egyre élesedő látásom is meggyőzött arról, hogy megtaláltam őt. Az avarban feküdt, tekintetét pedig rajtam tartotta.
 Hirtelen mérhetetlen boldogság öntött el. Előrehajoltam, és a végtelen örömtől nevetve két kezem közé fogtam az arcát, hogy biztos legyek benne, nem csak képzelődöm. Ahogy kicsit közelebb hajoltam hozzá, elmosolyodott, majd egyik kezét az enyémre tette, és erősen megszorította. Megpróbált négykézláb helyzetbe emelkedni, de segítenem kellett neki, mert még ehhez is gyenge volt. Teljesen meztelen volt, de nem néztem olyan helyre, ahova nem illett volna. 
Ahogy viszonylag stabilan meg tudott állni, gyorsan lekaptam magamról a zakóját, a nadrágjával együtt felé nyújtottam, majd elfordultam. 
 - Visszafordulhatsz. - szólt alig egy perc múlva, mire azonnal felé fordultam.
Szavak helyett csak vigyorogtam mint a vadalma. Már egészen hozzászokott a szemem a sötéthez, így teljesen tisztán láttam az arcát. Halványan mosolygott, és körülbelül egyméteres távolságot tartva állt tőlem. 
 Pár pillanatig egyikünk sem mozdult, majd hirtelen megindult felém és szorosan átölelt. 
Percekig álltunk így, de legszívesebben napokig így maradtam volna. 
 - Nem bántottál farkasként. - törtem meg a csendet egy idő után.
 - Tudom. - mondta mosolyogva, majd fél kezével hátratűrte a hajamat és adott egy puszit a homlokomra.
 - Vissza kéne mennünk. Téged keresnek. - engedtem el, bár nem szívesen tettem. 
 Kicsit elkomorodott, de megfogta a kezemet és elindult velem az iskola felé.
Dan épp' akkor jött ki a kapun, amikor mi megjelentünk a suli előtti utcán. Ő is rájöhetett arra, hogy nyitva van a nagykapu. 
Ahogy meglátott minket, egy pillanatra tátva maradt a szája a meglepetéstől. Megvárta amíg odaértünk hozzá, majd olyan haveriasan megölelte Noelt.
 - Te hogyhogy... hogyhogy így? - kérdezte végigmutatva rajta, majd a karórájára pillantva.
Noel csak megvonta a vállát. 
 - Tíz óra előtt változtam át. Úgyhogy ezen már meg sem lepődöm igazán. - fogta meg ismét a kezem, mire Dan homlokráncolva az összekulcsolt kezeinkre nézett, aztán egyikünkről a másikra. 
 - Ti most...? - kezdte, majd Noel vigyorát látva ő is elvigyorodott, amolyan tipikus Danesen. - Végre! - mondta őszinte örömmel az arcán. - Szólok mindenkinek, már kezdtük azt hinni nem leszel meg. - mutatott a suli felé. 
 - A te jóvoltodból meglettem. - mosolygott rám Noel, amikor Dan már a suliudvaron járt. - Meddig kerestél?
 - Nem olyan sokáig. Körbefutottam a sulit meg az utcákat... de beszélnem kellett a lányokkal is... - mondtam a végét kicsit halkabban, mire Noel megállt és kérdőn nézett rám. - Tudják. 
Hosszan felszisszent. 
 - Akkor ők sikítottak, amikor...? 
 - Igen, pontosabban Léna. Őt rázta meg inkább a dolog, de fél órás beszélgetés után nagyjából megnyugodtak mindketten. Tudják hogy ez mennyire bizalmas dolog, úgyhogy titokban tartják, biztos vagyok benne. 
 - Én is. Csak jobb lett volna elkerülni hogy ők tudjanak erről. - húzta el a száját, miközben besétáltunk a kapun.
 Pár perc múlva elértünk a suli és a koli közti betonos részre, ahol már ott volt mindenki, aki részt vett a kereső-akcióban, beleértve Lénát és Alyt, valamint a csak ácsorgó tanári kart is.
A diákok már haza- vagy a kollégium felé tartottak az átbulizott este után, amit az igazgatónő is jól látott:
 - Azt hiszem jobb lesz ha lemegyünk. - indult el a kollégium felé a többiekkel együtt. 
 Tudtam hogy mit ért le alatt. 
Pár perc múlva mind az alagsorban voltunk, de a lift mérete miatt külön csoportokban mentünk le.
A barátnőim nem kicsit voltak meglepődve, amikor lejjebb mentünk a lifttel az alsó szintről, a rácsokkal és vasláncokkal teli, hideg teremtől pedig csak még jobban megrökönyödtek. 
Szótlanul vonultunk a terem végén lévő, hosszú asztalhoz. A tanárok leültek, kivéve Felekit.
 - Valaki írja fel a fiút, időpontot, és jegyezze fel a szabálytalan átváltozását is. - mondta az igazgatónő semleges hangon. 
 A biosztanárnő azonnal tollat fogott és keresgélni kezdett a sok papír között. 
Én még mindig Noel kezét fogtam, és így észrevettem, amikor kicsit megremegett. Tudtam, hogy ez nem jelent semmit, csak egyszerűen még mindig nagyon kimerült.
 - Ülj le. - mondtam, mire tiltakozott volna, de egy határozott pillantásommal meggyőztem. 
Fogott egy széket, odahúzta mellém és leült rá, fél karját a támlán támasztva. 
A világoskék lámpák fénye alatt volt szerencsém arra, hogy jobban szemügyre vegyem Noelt, kuszán szerteálló hajtincsekkel, ing nélkül, egy fekete nadrágban és egy szintén fekete, kissé szakadt zakóban, amit szerencsére nem gombolt be, így teljes egészében csodálhattam a hasizmait. Nem volt túl kigyúrt, egyszerűen csak... egyszerűen csak tökéletes. Észrevette, hogy bámulom, úgyhogy egy kicsit felém fordította a fejét és rám mosolygott, mire gyorsan elkaptam a fejemet.
 - Előfordult már máskor is, hogy este tíz óránál előbb változtál át? - kérdezte az igazgató. 
 - Nem. - válaszolt Noel. 
 - Miért nem jöttél le ide, amikor kezdődött? 
 - Azt hittem csak gyomorrontás, vagy... ilyesmi. Főleg mert ahogy maga is mondta; este 10 előtt történt. Amikor elkezdődtek az enyhébb rángatózások, már nem is tudtam volna lejönni, mert körülbelül 5 perc volt az egész. - tárta szét a karját. 
Az igazgatónő pár pillanatig elgondolkodva bámult a semmibe, majd írni kezdett egy notesz-szerűségbe. 
 - Rendben. Kata? - nézett a biosztanárnőre.
 - Véleményem szerint a közelgő holdfogyatkozás miatt változnak át ennyien mostanság, és ez az eset is talán ezzel magyarázható. - válaszolta a vörös hajú, alacsony nő, mire megszólalt a matektanár is:
 - Badarság! - legyintett. - A holdnak ehhez mi köze lenne? 
 - A teliholdnak lehet hogy nincs semmi, de egy holdfogyatkozás már nyomósabb ok lehet ilyesmire. 
A matektanár csak a szemeit forgatta, de ezután senki sem foglalkozott vele igazán. 
 - Rendben, erre majd még visszatérünk. - szólalt meg újra az igazgatónő, majd rám emelte a tekintetét. - Michelberger Anna, ha jól tudom te ember vagy. 
 - Én... én is úgy tudom. - mondtam kissé bizonytalanul, mire Dan kuncogni kezdett mellettem, Noel pedig elmosolyodott. Pedig nem is viccnek szántam.
 - Jól tudod hogyan értettem. 
 - Igen. Ember vagyok. - válaszoltam most kissé komolyabban, bár ez így még mindig kicsit viccesen hangzott.
 - Mióta tudsz erről? 
A fiúkra néztem, hátha szükség van arra, hogy hazudjak, de nem reagáltak semmit a kérdésre, úgyhogy őszintén feleltem.
 - Már pár hete. 
 - Hmm. Hogyan jöttél rá? Elmondták? 
 - Nem, dehogy. - ráztam meg a fejem. 
 - Magától rájött. - szólt közbe Noel. - Okos és makacs lány. 
 - Értem. - tudta le ennyivel, majd Alyre és Lénára nézett, akik mögöttem álltak. - Ha jól sejtem ti ma tudtátok meg, teljesen véletlenül ezt a dolgot. 
 - Igen. - válaszolta Aly, Léna pedig bólogatott. 
 - És reményeim szerint nem fogjátok továbbadni ezt a kifejezetten rendkívüli dolgot senkinek sem, beleértve téged is. - tévedt rám a tekintete.
Mindhárman bólogattunk, mire az igazgatónő felállt. 
 - Rendben, akkor mindenki távozhat, holnap délután öttől pedig tanári megbeszélést tartunk itt. - mutatott le az asztalra. - Értesítsék a többieket is. - nézett a tanárokra, akik bólintottak. 
 - Én nem díjazom ezt az egészet. - szólalt meg újból Gábor tanár úr. 
 - Mit nem díjaz? - nézett rá kérdőn az igazgatónő. 
 - Hogy ők tudnak róla. - biccentett felénk anélkül, hogy ránk nézett volna. 
 - Bármennyire nem díjazza, ezen változtatni már nem lehet. - kerülte meg az asztalt, majd elindult a lift felé. 
A tanárok viszonylag gyorsan elhagyták a helyiséget; Feleki még szólt hozzánk pár mondatot, megbizonyosodott róla hogy nem rázta meg Lénáékat súlyosabban a dolog, majd ő is távozott, így öten maradtunk lent. 
 Egyre jobban kezdtem fázni, és ez látszódhatott is rajtam, mivel Noel elkezdte levenni a zakóját. 
 - Nem kell! - szóltam rá gyorsan, bár szívesen bámultam volna a teljesen meztelen felsőtestét, és tényleg kezdtem nagyon fázni, viszont biztos voltam benne, hogy ő is.
Egy pillanatra megállt a zakó levételével, majd folytatta, és csak azért is felém nyújtotta. Megráztam a fejemet, mire felállt és a hátamra terítette. 
Miután rám adta, hátulról átölelt. Abban a pillanatban nagyon az ájulás határán voltam.
Aly és Léna egymásra mosolyogtak, Dan pedig összefont karokkal vigyorgott. 
 - Szóval... - szólalt meg először Léna. - ti mindketten... - mutatott Danre és Noelre. 
 - Ühüm. - mondta a legnagyobb természetességgel Dan. 
 - Aha... Jó. Azt hiszem. - ráncolta Léna a homlokát. 
 - Szerintem menjünk fel, mert itt elég hideg van. - szólalt meg Aly. - És több mint bizarr ez a hely. - nézett végig a rácsokon. 

 Felmentünk a közös folyosónkra. A fiúk ajtaja előtt megálltunk, és Noel - nem törődve a többiek jelenlétével - adott egy gyors puszit a számra elköszönésképp. 
 Dan - az aludni akarók legnagyobb örömére - tapsolni és őrjöngeni kezdett, körülbelül úgy, mint a részeg fiatalok szoktak szilveszterkor. 
 Szélesen vigyorogva mentem a lányok után a szobánkba.
 Egyenként lezuhanyoztunk, majd leültünk az ágyainkra. 
 - Szóval, van valakinek kérdése...? - vetettem fel én a témát. 
 - Igen, nekem van. - mondta Aly, de Léna közbeszólt:
 - Nem! Nem, nincs senkinek! - rázta gyorsan a fejét. - Ma túlságosan túl lett terhelve az agyam. - mutatott a fejére. - Ott van az egész holnapi nap. Úgyhogy jó éjt! - kapcsolta le az ágya melletti kislámpát, és már be is bújt a takarója alá. 
 Összemosolyogtunk Alyvel, majd mi is leoltottuk a lámpáinkat és lefeküdtünk.
 Be akartam állítani reggelre az ébresztőmet, de emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy elhagytam a telefonomat. Ez nem jelentett éppenséggel jót, de úgy gondoltam majd másnap kölcsönkérem valakiét.
 Nem tudtam elaludni még legalább fél órán keresztül, mert csak Noelen járt az agyam. Hihetetlenül boldog voltam. Nem csak amiatt, mert végül nem történt különösebb baj és mert végre megtörtént amire hetek óta epekedve vártam, hanem mert egész este mosolyogni láttam, ami mostanában nem túl sokszor fordult elő.

1. Díj!

Ma megkaptam a legelső díjamat,

amit köszönök szépen drága barátnőmnek! :)♥

 Kérdésekre nem válaszolok, továbbküldeni sem fogom, 

csak kitettem.

Amúgy nézzétek meg a blogját, szerintem szuper. :) Big Time Rush-os fanfiction, de azok számára is érdekes lehet akik nem ismerik/bírják a bandát.

XII. fejezet

 Tizenkettedik fejezet - Bál:

 Reggel ismét nem tudtam felkelni, úgyhogy a lányok megint nélkülem mentek le reggelizni. Amikor kimentek a szobából, visszacsuktam a szememet, hogy visszaaludjak. Még annyira kómás állapotban voltam kora reggel, hogy semmi sem jutott eszembe az előző estéből. 
 Aztán hirtelen minden beugrott. Basszus, miért aludtam el? 
Felpattantam az ágyból - kicsit meg is szédültem a gyors mozdulattól. A kezem még mindig fájt. Levettem róla Dan pizsamapólóját, majd fel próbáltam mérni a helyzet súlyosságát. Elég csúnya volt, de nem fertőződött el, vagy ilyesmi. Tuti, hogy megmarad a nyoma... Eldöntöttem hogy délután benézek az iskolaorvoshoz, vagy a helyi kórházba, mert a szemfogak helyei elég mélyek.
 A szekrényemhez siettem, és rekordidő alatt, vagyis körülbelül 20 perc alatt magamra kaptam valamit, amiben reméltem nem fagyok meg az egyre hidegebb őszi időben, begöndörítettem a hajamat és ki is sminkeltem magam. A kezemet átkötöttem egy elég gyenge kötözőszalaggal, amit a fürdőben lévő elsősegélydobozban találtam (csak ez volt benne...) de délutánig úgy gondoltam ez is megteszi.  
Felvettem a kistáskámat és a nagyobb, fekete válltáskámat is, ami iskolatáskaként üzemelt. 
 Kimentem a folyosóra, bezártam az ajtót, majd szinte futva mentem a 2-es számú ajtóhoz. Bekopogtam, de többszöri próbálkozás után sem kaptam választ. 
 Tényleg, azt mondták korán kell kelniük... Miért is? Ja, megvan. 
 Átsiettem a suliba, szerencsésen átvágtam az aulán úgy, hogy Lénáék nem vettek észre, és a tornaterem felé vettem az irányt. 
Mindkét ajtaja nyitva volt, és tizedikesek cipeltek be székeket és asztalokat rajta. Kikerültem a cipekedőket, és bementem. A suli tornaterme nagyon nagy volt, de nem volt nehéz megtalálnom Noelt és Dant. Velem szemben, az mászóköteleknél voltak. Illetve, Dan rajta az egyik kötélen, Noel pedig lentről figyelte. 
 - Heló. - köszöntem amikor már csak pár méterre voltam tőlük.
 - Szia. - fordult felém Noel.
 - Sziaaa! - kiabált le Dan, aki már majdnem a plafonnál tartott.
Felnéztem és mosolyogva intettem neki egyet, majd Noelre néztem. Megjelent egy halvány mosoly az arcán, majd megszólalt: 
 - Köszi a ... tegnapit. Dan mondta, hogy lejöttél, meg... 
 - Ugyan, semmiség. Tényleg. - zavaromban megfogtam a sebes kezemet, amitől fájdalmamban felszisszentem.
 - Basszus, tényleg. - ijedt meg kicsit Noel, majd megfogta és felemelte a fájó kezemet. 
Letekerte róla a bénán rácsavart kötést, és hosszasan nézni kezdte a sebet. 
Szólni akartam valamit, de elengedte a kezemet és hátat fordított, a kezeit pedig az arcához emelte.
Odamentem elé, és leemeltem a kezeit az arcáról. Olyan szomorú volt az arckifejezése, hogy egy gyengébb pillanatomban simán elsírom magam miatta. 
 - Hé! Nem haragszom miatta, és egyáltalán nem a te hibád! - mondtam, de ő csak a fejét rázta. 
 - De igen. Emlékszem rá amikor... 
 - Nem számít! Akkor sem akartad, én voltam a hülye. 
Még pár pillanatig némán szemembe nézett, aztán lehajtotta a fejét. Utáltam, amikor ezzel a farkas-dologgal kapcsolatban magát okolja. 
Elengedtem a csuklóit, és megöleltem. Ő is átölelt. Abban a pillanatban több dolgot is éreztem egyszerre. 
 - Héé, Noel! - hallottuk Dan kiabálását valahonnan a plafon felől, mire elengedtük egymást és felnéztünk. - Bocs hogy így izé, cukik voltatok összeragadva meg minden, de percek óta itt vagyok és kezd fájni a karom. - vigyorgott napszemüvegben, a mászókötél tetején. 
 - Hát gyere le! - tárta szét a karját Noel. 
 - Jó, de... - kiabált, majd hirtelen elhallgatott és elkezdett leereszkedni a kötélről. 
Egymásra mosolyogtunk Noellel, majd megvártuk amíg leér.
 - Izé. - ugrott le a kötélről. - Eredetileg azért mentem fel hogy kidíszítsem ott azt az izét... - a kötelek mellett lévő erkélyszerűségre mutatott, ahol általában meccsek közben ül pár tanár. - ...csak éppenséggel ezt nem vittem magammal. - emelt fel egy hosszú, vörös színű díszszalagot, majd azzal együtt még egyszer megindult a kötélen. 
 - Miért nem a létrán megy? - kérdeztem Noeltől, arra a létrára gondolva, amin a tanárok szoktak oda felmászni. 
 - Ő Dan. - vonta meg a vállát mosolyogva. 
Végignéztük ahogy Dan épségben újra felér a kötél tetejére és Tarzan-módon átugrik az erkélyre. 
 - Akkor, én most megyek is, csak tudni akartam hogy jól vagytok-e. 
 - Oké. - mondta Noel, mire énelindultam a tornaterem bejárata felé, amikor újból megszólalt: - Délután átjöhetnél, ha van időd. Meg persze kedved. 
 - Oké, persze. - mosolyogtam rá. - Addig még találkozunk ebédnél. - intettem és kisétáltam a teremből. 

 A délelőtt elég eseménydús volt. Először is megtörtént az osztály legelső - és igen emlékezetes - csínytevése: pár srác valamilyen kamu-okból megszerezte a teremkulcsot még kora reggel, és egy csomó bogarat tett a tanáriasztal krétás-fiókjába. Mi jót nevettünk rajta amikor a matektanár kihúzta a fiókot, de ő már nem értékelte annyira... Sőt, dolgozatot íratott velünk abból az anyagból, amiből egyszer már írtunk, és megígérte hogy ezt nem ússza meg az aki tette. 
 A leghátul ülő 5-6 fiú mondjuk kicsit sem ijedt meg, ami többek közt abból is látszott, hogy végigröhögték a délelőttöt. Azért, tényleg vicces volt amikor pár lepke nekirepült a tanár fejének.                            
 Ezen kívül tök simán megírtam a szódogámat angolból, ahhoz képest hogy pár szót meg sem tudtam este tanulni. 
 A kezemre visszatekertem a kötözőszalagot, és elég fájdalmas volt írni vele, de kibírtam. Mondjuk a töritanár megengedte, hogy ne írjak vázlatot. Persze mindenki úgy tudja hogy ollóval vágtam el... 
 Lily Owens, a halk farkascsaj még mindig nem nyögött ki egy szót sem. Egy idő után azért elég ijesztő tud lenni.
 Léna a szokotthoz képest viszonylag csendes volt, egészen addig, amíg nem jött el az ebédidő, és nem piszkálhatta Dant minden apróság miatt. Azért, én itt látok eltitkolt érzelmeket. 

 Külön mentünk fel a koliba, mert a fiúknak még vissza kellett menniük díszíteni. 
Megírtuk a háziinkat (több órába telt) én pedig felhívtam anyut. Úgy volt, hogy ezen a hétvégén hazamegyek, de a szombati bál (vagy buli, vagy minek kell ezt nevezni) miatt inkább áttettem a hazautazós hétvégét jövőhétre. Anyu kicsit elszomorodott, mert már hetek óta nem láttuk egymást, de megértette, mondván hogy "egy ilyen sulibulit kár lenne kihagyni, és lehet valami helyes fiú fel is kér táncolni". Hát, egy bizonyos helyes fiú igazán felkérhetne...
  - Mentem. - jelentettem be késő délután a lányoknak.
 - Hova? - kérdezték egyszerre. 
 - El. - fogtam rövidre, majd rájuk kacsintottam. Ők már ennyiből fogják az adást.
 Jó, ez most úgy tűnhetett mintha randira mennék, de hiába mondtam volna hogy nem, úgysem hitték volna el.
 Bekopogtattam a 2-es számú ajtón, mire az ki is nyílt. Dan állt az ajtó előtt, meglehetősen furcsa szerelésben. Vagyis, hozzá képest nagyon furcsában: fehér ing, fekete nadrág és öltönymellény volt rajta, a nyakában pedig egy szintén fekete csokormasni. 
 - Szia. Hű. - néztem végig rajta.
 - Heló. - nézett végig ő is saját magán grimaszolva, miközben beengedett. 
 - Hogyhogy ... így? - kérdeztem meglepetten. 
 - Ja, csak próbálunk. Ilyenben kell lennünk holnap. - konyult le a szája széle, mire elmosolyodtam. 
 - Nem baj, jól áll.
 - Köszi. - látszólag nem győztem meg túlságosan, pedig tényleg jól állt rajta. Majdnem minden fiú jól néz ki öltönyben.
Pont meg akartam kérdezni Noel merre van, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja és kilépett rajta. Szintén öltönyben. Azt hiszem nem kell elmagyaráznom miféle érzelemhullámok söpörtek el abban a pillanatban.
 - Szia. - mosolygott rám, kezeit a nadrágzsebébe csúsztatva. 
 - Szia. - köszöntem vissza én is mosolyogva, és... azt hiszem megint kicsit tovább bámultam mint kellett volna.
 - Na? - kérdezte olyasmi grimasszal a képén, amilyet Dan is vágott. 
 - Hát... Hú. - igen, ez volt minden amit ki tudtam nyögni. Gratulálok magamnak. 
Még szélesebben elmosolyodott, majd visszament a fürdőbe és becsukta maga után az ajtót. 
 Danre néztem, aki a lehető legszélesebb vigyorát rám villantva pillantgatott egyszer rám, egyszer pedig a fürdő felé. 
Nem túl erősen oldalba vágtam, mire abbahagyta, aztán leült az egyik ágyra.
 - Ahh. Előbb én akartam kiszabadulni ebből a valamiből. - mutatott végig a rajta lévő ruhákon.
 - Kibírod szerintem. - ültem le mellé.
 - Szerintem nem. - rázta meg a fejét, mire elnevettem magamat. 
A következő pillanatban Noel már jött is ki a fürdőből egy szál farmerban, egy fehér pólóval a kezében, amit csak akkor vett fel, mikor már kilépett a szobába.
 - Na, engedj be felsőtest. - tolta arrébb Dan, aki ahogy kinyílt az ajtó, már fel is pattant az ágyról.
 - Na szóval... - ült le mellém Noel. - ...elmehetnénk valahova.
 - Hova..?
 - Az mindegy. Csak, úgy, valahova beszélgetni. - vonta meg a vállát. - De beszélgethetünk itt is, Dan hülyeségét és vigyorgó tekintetét eltűrve. - mosolygott. 
 - Ha-ha-ha! - hallatszott ki Dan hangja a fürdőből. - De kis Humor Herold ez a Noel.
Noel a fürdő felé mutatott amolyan "na látod" arckifejezéssel, mire mosolyogva bólintottam. 
 Fél perc múlva már a folyosón sétáltunk. 
 - Bocsi, hogy tegnap este leléptem. - szakítottam meg a hirtelen beállt kínos csöndet. - Ott akartam maradni, csak Aly észrevette hogy elmentem, úgyhogy vissza kellett mennem. 
 - Neked nem kell bocsánatot kérni semmiért. - rázta meg lassan a fejét. - Én kérek bocsánatot azért. - mutatott a kezemre. - Tudom, hogy nem elég, mert valszeg be sem fog teljesen gyógyulni, de...
 Nem tudta befejezni, mert fél kezemmel befogtam a száját, mire értetlenül nézett. 
 - Nem szeretem ha mindenért magadat okolod. - mondtam, majd leemeltem a kezemet a szájáról. 
Megint elmosolyodott, aztán beszálltunk a liftbe.  
Egy ideig csak némán álltunk egymás mellett, aztán megszólalt: 
 - Figyelj... van ez a... bál. - kezdte, majd rám nézett, valamiféle reakciót várva. 
Akarva-akaratlanul elvigyorodtam, mire ő is elmosolyodott és folytatta: 
 - Lehet menni párban, és arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt. - zavarában fél kezét a nyakára tette. 
Nem válaszoltam, csak próbáltam (szélesen mosolyogva) feldolgozni az eseményeket. 
 - Ha elpirultál azt vehetem igennek...? - kérdezte félig nevetve, mire én is elnevettem magamat és bólintottam. - Hú. 
 - Azt hitted talán nemet mondanék? 
 - Hát, talán. - válaszolta. 
 - Miért? 
 - Hát, tudod, egy csomó srácnak bejössz, azt hittem már legalább tízen elhívtak, mi meg csak... barátok vagyunk, szóval... - mondta még mindig mosolyogva, majd kinyílt a liftajtó és kilépett rajta. 
 Csak barátok...

 A suli közelében lévő utcákon sétálva beszélgettünk. Nem állt be kínos csend; mindig volt miről beszélnünk, még ha néha a téma csak a büfésnő vagy a héten adott mozifilmek voltak is. 
Jól elvoltunk, de valamennyire azért rontott a hangulatomon, hogy lehetetlen volt kiigazodnom Noelen. Soha nem tudom eldönteni hogy tetszem-e neki legalább csak valamennyire is. Bár, én annak is örülök hogy ilyen jó barátok vagyunk jelenleg...
Kicsivel több, mint másfél órát sétálgattunk, aztán visszamentünk a kollégiumba. 
Konkrétan nem tudtam miért hívott át; elhívni a buliba bárhol és bármikor tudott volna, úgyhogy nem gondoltam hogy amiatt. Talán csak hogy beszélgessünk. A beszélgetésbe beletartozott természetesen a farkas-téma is. Elmondta hogy már éjjel három körül visszaváltozott, és azután meztelenül fagyoskodott a kövön, Dan pedig valamikor reggel változott vissza. Én hülye, ha fel tudok kelni, akkor nem kell órákig ott maradniuk bezárva... Persze próbált megnyugtatni azzal, hogy már egészen hozzászoktak, de akkor is utáltam magamat.
 Este még beszélgettem a lányokkal (természetesen be kellett számolnom a sétáról is, kihagyva a farkasos-részeket...), majd lámpaoltáskor bebújtam az ágyamba, és nemsokára el is aludtam. 
  
 Szombaton végre nem kellett túl korán kelnünk; reggel nyolckor csörgött az ébresztőm. Most kivételesen nem én voltam aki nem bírt kimászni az ágyából, hanem a többiek aludtak tovább. 
 Lezuhanyoztam és felvettem egy egyszerű, kissé túlméretezett őszi mintás pulcsit, plusz egy fekete leggings-et. Angol nyelvű Harry Potter-könyvet olvastam amíg Aly és Léna aludtak.
A bálig még egy csomó idő volt; a suliban kábé mindennap elmondták a vele kapcsolatos tudnivalókat, köztük azt is hogy este 7-től lesz.
 Aly nem sokkal azután kelt fel mint én, Léna viszont egészen délig aludt. El nem tudtam képzelni hogy tudott kereken 14 órát aludni...
 10-kor lementünk tízóraizni Alyvel (mert a reggeliről lecsúsztunk), aztán várost jártunk, délután pedig ismét a városban járkáltunk, csak akkor már Léna is megtisztelt minket a jelenlétével. 
 Délután ötkor már elkezdtünk öltözködni és sminkelni (Léna még kevésnek is ítélte azt a készülődésre szánt teljes két órát). Hat óra körül a hajunkat is megcsináltuk: Aly lazán behullámosította a sajátját, aztán tök jól belőtte az én hajamat is (felül kicsit kivasalta, alul pedig begöndörítette), Léna haját pedig én vasaltam szögegyenesre. 
 Amúgy Léna az egyik egész helyes osztálytársunkkal, Márkkal jön, Alyt pedig elhívta egy tizenegyedikes srác.         
 Pontban 18:45-kor már indulásra készen ültünk az ágyainkon és arról beszéltünk mennyire jó buli lesz. Meg persze dicsértük egymás ruháját és külsejét. Szóval, elvoltunk, amolyan lányosan.
 Noel hét óra előtt öt perccel kopogott be az ajtón. Én nyitottam ajtót, és örültem hogy igazából nem tud leesni az állam, mert ha tudna olyat, akkor abban a pillanatban biztosan megtette volna. 
Már láttam öltönyben, de így, belőtt frizurával, még jobban eligazított ruhákkal egyszerűen... wow!
 - Szia. - szólalt meg először ő. 
 - Szia. - nyögtem ki végre én is. 
 - Csini vagy. - közölte a gyönyörű, féloldalas mosolyával. 
Teljesen biztos voltam benne, hogy elpirultam.

Nem teljes tíz perc múlva összekarolva léptünk be a már akkor diákokkal és tanárokkal teletömött tornaterembe.
 Az egész terem ki volt díszítve minden lehetséges helyen, és minden színes fényekkel volt megvilágítva, amitől teljesen diszkó-hatása lett az egésznek, ráadásul a zene is üvöltött. Az erkélyen, amit Tarzan (Dan) díszített ki, most nem tanárok voltak, hanem két végzős srác, akik DJ-ztek. Vagyis, olyasmi; csak betették a zenéket. 
 A lelátókon főleg tanárok ültek és beszélgettek, de táncolni még nem kívánó diákok is ott ücsörögtek. A terem jobb oldalán egy hosszúkás asztal volt telepakolva étellel és italokkal. Már akkor úgy éreztem hogy szuper esténk lesz. 
 Mi is leültünk a lelátóra, a bejárathoz közel és ott vártuk a többieket. 
 - Dan kivel jön? - kérdeztem hangosan Noeltől, de még így is annyira halk voltam a zenéhez képest, hogy még én sem hallottam magamat.
 - Tessék? 
 - Dan kivel jön? - tettem fel a kérdést még hangosabban. 
 - Senkivel. 
A zene hirtelen lehalkult. A DJ-k irányába néztem, és az igazgatót láttam egy egész csinos fekete ruhában az erkély felé kiabálni. 
 - Hogyhogy senkivel? - kérdeztem most már normális hangnemre váltva. 
 - Nem tudom. - vonta meg a vállát. - Nem mondta. De lehet jönni egyedül is.
 Alig fél perc múlva Dan fel is lépett hozzánk a lelátóra, majd leült Noel mellé. Ő is az elegáns-szettjében volt. Meg persze az elmaradhatatlan napszemüvegében.
 Átbeszéltük pár csaj ruháját (a legtöbben csinosak voltak, de azért volt pár viccesen kinéző csajszi is), kibeszéltük a partyzó tanárokat, meg ilyesmi dolgokon nevetgéltünk. 
 - Kivel fogsz táncolni, ha nincs párod? - kérdeztem Dant. 
 - Nem tom. - vonta meg a vállát. - Mindenkivel. Még veled is. - mutatott rám. - Meg Alyvel is. 
 - És Lénával nem...? - szólt hozzá Noel is a témához.
 - Neki van párja.  - vonta meg ismét a vállát.
 - Alynek is. - néztem rá furcsán, mire egy pillanatra elgondolkodott.
 - Az nem baj.
 - Ott is vannak. - mutatott Noel a lelátó aljához, ahol tényleg ott állt mindkét barátnőm, meg persze a partnereik is.
 - Őrült módjára integetni kezdtem nekik, mire  észrevettek és feljöttek hozzánk.
 Még vagy húsz percet végigbeszélgettünk. Aly tizenegyedikes partnerét egyikünk sem igazán ismerte, de ő is tök jó fej volt. Márkhoz idő közben odatódult még öt másik osztálytársunk is. Ők voltak az osztály "sztárjai", főleg a bogaras poénjuk után. 
 Az egyik srác épp valami poént mesélt, amin majdnem mindenki röhögött, amikor Noel közelebb hajolt hozzám. 
 - Akarsz táncolni? - kérdezte, én pedig válaszul bólintottam. 
Megragadta a csuklómat, és az előttünk ülőket többé-kevésbé kikerülve lementünk a táncolók közé. 
 Körülbelül fél órát táncoltunk megállás nélkül; egy csomó pörgős számot adtak. Úgy 10-15 perc után a többiek is csatlakoztak hozzánk, úgyhogy nagy buli-hangulat volt. Dan szándékosan vicces táncmozdulatai pedig csak még jobban ráadtak a hangulatra.
 Néha tartottunk pár perces pihenőket és feltankolásokat a kaja-pia-részlegnél, meg egy csomószor szét is széledtünk.
 Még egy lassú számot is végigtáncoltam Noellel. Mondjuk, nem volt túl romantikus, csak amolyan visszafogott, tényleg-baráti... De akkor is olvadtam mint fagyi a napon. 
 A zenéért felelős két srác annyira beleélte magát a feladatába, hogy mikrofont is szereztek, és amikor már régóta tartott a buli, végigénekeltek két dalt is. Vagyis, csak megpróbálták elénekelni őket.
Már órák óta buliztunk, amikor páran elkezdtek egyesével lelépni. Hát, ők annyira nem élvezték a bulit. 
 Dan tényleg mindenkivel táncolt aki beleegyezett, még velem és Alyvel is tényleg végigugrált egy számot. Hát, ezen az estén is bebizonyította, hogy egy idióta.
 A Dannel való táncnak nevezett ide-oda ugrálás után táncoltam pár osztálytársammal is. Eközben Noel is táncolt másokkal, ha jól láttam akkor még Lénával is. 
Éppen beleéltem magamat a táncolásba Lénával és Alyvel plusz még néhány lányosztálytársammal, amikor Noel odajött hozzám. 
 - Kicsit kimegyek, jó? - kiabálta a fülembe (és még így is alig hallottam). 
 - Oké! 
Végigtáncoltam még vagy öt számot, amikor Dan is odajött:
 - Nem láttad Noelt? 
 - De, kiment kábé 20 perce. - mutattam a bejárat felé. 
 - Hova? - nézett kissé ledöbbenve. 
 - Nem tudom. - kicsit megijesztett az arckifejezése, úgyhogy arrébb mentem a többiektől, hogy jobban halljam. - Miért? - kérdeztem amikor már messzebb voltunk a tömegtől. 
 - Mennünk kéne. - mutatott a fekete karórájára. - Nagyon mennünk kéne. 
 - Mié... - kezdtem, majd hirtelen eszembe jutott miért. Már majdnem 10 óra volt. Hirtelen leblokkoltam, majd gyorsan kapcsoltam és megfogtam Dan karját és elindítottam a bejárat felé. 
Léna és Aly észrevehették a pár pillanat alatt történő eseményeket, ugyanis utánunk jöttek. Gondoltam rá, hogy vissza kéne küldenem őket, de meggondoltam magam, hiszen most igazából semmi titkos-invázió nem volt. Egyszerűen csak Noelt kerestük, bár elég sürgősen. 
 - Mi van? - kérdezte Léna amikor már a sötét udvaron álltunk mind a négyen. 
 - Csak Noelt keressük. - válaszolta Dan. 
 - Oké, de... baj van? - szólalt meg Aly is. 
 - Nem, nincs. - vágtam rá talán kissé gyorsan. - Tényleg nincs. - tettem hozzá, hátha menthetem a helyzetet.
 - Jó, mindegy, keressük. - tárta szét a karját Léna. - Odabent már úgyis egyre kevesebben vannak. 
 - Hova ment ki? - kérdezett Dan megint. 
 - Fogalmam sincs. Annyit mondott kicsit kijön. - vontam emg a vállam kissé kétségbeesve. 
 - Oké, jó... - fogta meg fél kezével a homlokát. - Menjünk külön-külön. Mert láthatólag itt nincs. 
 - Jó. - mondta Léna.
 - Nem, mégsem! - szólt gyorsan Dan. - Ti... te meg Aly együtt menjetek! 
 - Miért? Nem félünk a sötétben. - nézett ránk Léna értetlenül.
 - Nem azért. Mindegy. - ráztam meg a fejem, és abban a pillanatban inkább arra koncentráltam, hogy megtaláljuk Noelt. 
Őszintén reméltem hogy visszament a szobájukba, vagy csak valahol itt van, és hogy ma este nem fog... 
Lénáék fél perc alatt eltűntek a tornaterem mögött.
 - Ugye nem változik át? - kérdeztem. 
 - Dehogy fog. Nemrég változott át, ilyenkor nem szokott. Átváltozás után senki sem szokott megint. Asszem'. Remélem. - hadarta Dan. Ő is elég zaklatott állapotban volt, akárcsak én. 
 - Oké-oké, nyugi! Te menj mondjuk arra - mutattam a suli és koli közti betonos részre - én meg mondjuk megyek...erre - néztem a suli mögötti fás-bokros részre.  
 - Jó. - mondta, majd el is indult futva. 
 Vettem egy nagy levegőt, és besétáltam a fák közti sötétségbe. A hátam mögül kihallatszott a zene a tornateremből, és a gyenge széltől susogó levelek sem nyugtattak meg igazán. 
 Hosszú percekig mászkáltam a növények között,amikor észrevettem egy sötét árnyalakot a fák mögötti, füves rész közepén. 
Így, egy helyben állva, teljesen sötétben több mint ijesztő volt, de hosszas nézegetés után, az alakját és a haját megfigyelve rájöttem, hogy megtaláltam Noelt. 
Nem tudom honnan jött a hirtelen bátorságom, de odarohantam hozzá, és szinte beleütköztem. 
 - Hé, jól vagy?! - kérdeztem még mindig zaklatott állapotban. 
 - Ühüm. - mondta halkan, majd lehajtotta a fejét.
 - Mi van...? - kérdeztem, mert egyértelműen látszott rajta, hogy nincs túl jól. 
 - Hány óra van...? - kérdezte még mindig nagyon halkan. 
Ha nem tudtam volna, hogy a sulibálon nem volt alkohol, azt hittem volna hogy részeg.
 Elővettem a telefonomat a kis-táskámból és rápillantottam a kijelzőjére.
 - 21:48. 
 - Akkor nem értem... - rázta meg lassan a fejét. 
 - Mit..? - emeltem fel a fejét az egyik kezemmel. - Át fogsz változni? - kérdeztem, mire nem reagált semmit. - Noel! - mondtam hangosabban, mire bólintott. 
 - De, hogyan...? Te most nem változhatnál át.. - ráztam a fejemet értetlenül, mire megint nem reagált. 
Elengedtem az állát és egy helyben állva, a szemeibe nézve próbáltam kitalálni az érzéseit. Sötét volt, de az aranysárgás barna szemeit még így is láttam. Szomorú volt. Talán mást is láttam a tekintetében, de egyértelműen szomorú volt. Néha akaratlanul is megremegett. Már legalább húsz perce elkezdődhettek ezek a fájdalmak. Őt még sosem láttam átváltozni.
Hosszú pillanatokig csak egymást fürkészve álltunk ott, amikor megszólalt:
 - Fáj. - suttogta. 
 - Mi? - kérdeztem ijedten.
Hirtelen két kezével megfogta az arcomat, közelebb hajolt és... megcsókolt. Hiába volt addig elég komor a helyzet, abban a percben elmagyarázhatatlanul boldog voltam. Madarat lehetett volna fogatni velem. 
 A csók után továbbra is fogta az arcomat, és azt hiszem valami reakcióra várt. 
 - Még sötétben is látom ahogy elpirulsz. - mondta suttogva, mire még jobban elmosolyodtam, és visszacsókoltam.
Pár pillanat múlva hirtelen elengedett, fél méterrel eltávolodott, aztán... egy szemvillanásnyi idő alatt előrerándult a felsőteste, fájdalmában pedig felnyögött. 
 Nem messze tőlem sikítást hallottam, mire még jobban megrémültem, és a hang irányába néztem. Két sötét alakot láttam úgy 40 méterre tőlünk, ott, ahol nemrég még én járkáltam a fák közt. Könnyen rájöttem, hogy Aly és Léna állnak ott. 
 - Basszus! - kiáltott fel egy ismerős hang a lányoktól nem messze. Dan jelent meg rohanva, és megpróbálta megállítani a felénk futó Lénát és Alyt. 
 - Ne gyertek ide! - kiáltottam feléjük. 
 - De.. Mi történik vele? - kérdezte Léna zokogva. 
Újból Noelre néztem, aki akkor már négykézláb vergődött a földön. 
 - Dan! - kiabáltam, mert fogalmam sem volt mit kéne csinálnunk. Fussak, vagy fogjam le valahogy, vagy... 
 - Fuss! - kiáltott rám, miközben Lénáék már rohantak vissza a tornaterem irányába.
 - De... de nem hagyhatjuk itt! - mondtam akkor már én is sírva. 
 - Azt mondtam hogy fuss! - mondta sokkal hangosabban, olyan hangnemben ahogyan még nem hallottam soha. 
Más helyzetben még meg is ijedtem volna tőle, és szót fogadtam volna, de ez nem az a pillanat volt. 
 Újból Noelre pillantottam, aki akkor már majdnem teljesen farkas volt. 
Dan odafutott, megragadta a karomat és futni kezdett. Nem kellett rángatnia; beláttam, hogy mást nem tehetünk. Dan is farkas, csak jobban tudja hogy ilyenkor mit tanácsos tenni, mint én. 
 - Mi lesz vele? - kérdeztem futás közben, majdnem annyira zokogva, mint Léna, aki már valahol a sulinál járhatott Alyvel együtt. 
 - Nem tudom. - Dan hangja is kétségbeesett volt. 
Megálltunk a tornaterem külön bejárata előtt. 
 - Szólok pár tanárnak, addig maradj itt! Nem fog ide jönni. - mondta, majd berontott a tornaterem hátsó ajtaján. 
 Innen is láttam, ahogy a füves pálya közepén Noel teljes farkas-alakban áll. Körülnézett - tekintete egyszer rajtam is végigfutott - majd bevetette magát a sűrű növényzetbe.
 Fogalmam sincs miért, de előrébb mentem pár métert, hogy esetleg még lássam. Szemmel kellett tartanom, nem mászkálhat szabadon, főleg nem amikor ennyi diák van kint. Elértem én is a fákkal és bokrokkal teli kert-részt, de nem mertem bemenni. Így viszont nem láttam semmit. 
Még előrébb mentem, és azon kaptam magam, hogy egyre beljebb kerülök a növények közt. Remegtem a félelemtől és az ijedtségtől. 
Hirtelen megrezzent mellettem az egyik bokor, én pedig ijedten odapillantottam. Halk szuszogást hallottam.
Végem. Meghalok.  
Egy aranysárgásan csillogó, barna szempár nézett rám a bokrok közül. Álltam a tekintetét, most már minden mindegy alapon... 
A barna színű farkas előrébb lépett pár lépést, és megállt előttem. Erősen lehunytam a szememet, beletörődve mindenbe, elfogadva mindent, majd fél perc után újból kinyitottam. Noel nem volt előttem. Sehol sem volt.