XIV. fejezet

Tizennegyedik fejezet - Happiness:


 Délelőtt tíz körül keltünk Aly ébresztőjére. 
 - Valami nagyon-nagyon furát álmodtam. - szólalt meg az ágyán ülve Léna, mire Alyvel összenéztünk.
Pont nyitottam volna a számat, amikor Léna gyorsan megint megszólalt:
 - Ne! Ne mondjátok hogy nem álmodtam! - emelte fel a kezeit. - Legalább egy kis ideig hadd higgyem azt hogy igen...
Akarva, vagy akaratlanul, de összenevettünk Alyvel.
 Amíg mi felváltva elkészülődtünk, Léna továbbra is az ágyán ülve bámult ki a fejéből és - azt hiszem - gondolkodott. Miközben én őt próbáltam rábírni arra hogy adjon valami arra utaló jelet, hogy nem bolondult meg, Aly a szüleivel beszélt telefonon (angolul). Erről eszembe jutott, hogy nekem is beszélnem kéne a szüleimmel, mert előző nap megígértem anyunak, hogy ha már nem tudtam elmenni hozzájuk, legalább beszélek mindenkivel telefonon. Mondjuk, telefon hiányában ez nem egy könnyen véghezvihető művelet...
 Ahogy sikerült Lénát beparancsolnom a fürdőszobába, elkértem Aly mobilját, aki addigra végzett a megbeszélnivalójával. 
 Elmagyaráztam anyának hogy elhagytam a mobilomat (azt mondtam a sulibálon letettem valahova és eltűnt), és hogy ezen a számon vagy Lénáén tud elérni - mert az övét tudta. Kicsit persze mérges volt, de azt mondta úgy is tervezték hogy hamarosan kapok egy új mobilt, szóval annyira nem haragudott meg mint számítottam rá. A többiekkel nem beszéltem, mert nem akartam sok pénzt lebeszélni Aly telefonjáról, hiába tudtam hogy megengedte volna. 
Anya arról is kérdezett milyen volt a bál, és hogy történt-e valami érdekes. Azt mondtam nagyon jó és érdekes volt. Ha tudná hogy mennyire volt érdekes és eseménydús...
 Körülbelül negyed órát notebook-oztam, leveleket írtam a balatoni barátnőimnek, és végighallgattam egy számot amit öcsém küldött Facebookon. Furcsa, de a korkülönbség ellenére szinte ugyanolyan zenét hallgatunk.
 Léna még a fürdőben volt, amikor hirtelen felpattantam az ágyamról, és magamra húztam a fehér cipőimet. 
 - Te meg hova mész? - nézett rám Aly, aki épp' posztereket ragasztott az íróasztal feletti falra. Olló volt a szájában, és a bal kezére ráragadt celluxot próbálta letekerni. 
 - Öhm. Sehova.
Nem, ez sem a legintelligensebb válaszaim egyike volt.
 - Jaa! Hozzá. - kuncogott Aly, miközben letépte a celluxot a farmerjéről is.
 - Igen. - forgattam a szemeimet mosolyogva. - Muszáj beszélnem vele. 
 - Szerintem is. - váltott egy kicsit komolyabbra.
Felkaptam a bőrkabátomat is a fogasról, és kiléptem a folyosóra. 
 Ahogy bekopogtam a 2-es szobába, szinte azonnal ki is nyílt az ajtó. Noel azonnal elmosolyodott ahogy meglátott. 
 - Szia. 
 - Szia. - mosolyodtam el én is. Meg azt hiszem, el is pirultam... Biztos.
Arrébb állt, hogy beljebb mehessek. Bézs nadrág, fehér póló, farmerdzseki és fehér cipő volt rajta, a haja pedig fésületlen volt. Ha nem koncentrálok elég erősen, akkor azt hiszem elájultam volna a látványtól.
 - Dan még alszik, úgyhogy lehet hogy.. - mutatott pár pillanatnyi hallgatás után az ajtó felé.
 - Ó, persze, megyek. - esett le hirtelen, és már fordultam is az ajtó felé, amikor megfogta a karomat.
 - Ne-ne-ne! - hadarta. - Úgy értettem hogy beszélhetnénk inkább kint. Mindketten. 
 - Csend mááár...! - hallatszott halk nyöszörgés Dan ágya felől, majd a hang forrása ki is dugta a fejét a takaró alól. - Ja, hogy Annával beszélsz. Azt megengedem. - közölte Noellel, majd visszahajtotta a fejét a párnájára. 
 - Nagylelkű vagy. - vágott furcsa képet Noel. 
 - Tudom. 
Halkan nevetve mentem ki újból a folyosóra, Noel pedig követett. Megálltunk, és beállt a kínos csend. Ő csípőre tett kézzel a padlót (vagy a lábamat?) nézte, én pedig egyszer őt, egyszer a folyosó jobb oldali végét, mintha olyan érdekes lett volna.
Megköszörülte a torkát, de végül nem szólalt meg, úgyhogy nekem kellett.
 - Öhm... Mi most, hogyan is vagyunk akkor...? - nyögtem ki nagynehezen a nem túl összefüggő mondatot, mire rám emelte a tekintetét. 
Megejtettem egy bátortalan mosolyt, és amikor már azt hittem nem is válaszol, ő is elmosolyodott, aztán... aztán reagált is, de nem szavakkal. Hirtelen átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához. A gyors mozdulat kicsit meglepett, úgyhogy a pulzusom az egekben járt. Lassan közelebb hajolt, újból a szemeimbe nézett, mintha engedélyt kért volna, aztán megcsókolt. 
Amikor elengedett, összemosolyogtunk, én pedig majdnem megbotlottam a saját lábamban - ha nem tart meg. Azt nem tudom hogyan tudtam volna elesni úgy, hogy egy helyben állok, de ha nem kap el biztosan sikerül.           
Próbálta visszatartani a vigyorát, de ez megint csak félig sikerült neki. 
 - Elpirultam...? - kérdeztem, utólag fogalmam sincs hogy miért. 
 - El. - nevette el magát.
 - Ouh. - kaptam hirtelen az arcomhoz, hogy takarjam a pirulós-részeket, de Noel megfogta a csuklóimat.
 - Így még aranyosabb vagy. - leemelte a kezeimet az arcomról, aztán rákulcsolta az ujjait az enyémekre, és megpuszilta a homlokomat.
Én pedig ismét próbáltam nem elájulni.
 - Elmegyünk valahova? - kérdeztem.
 - Hidd el, hogy nagyon szívesen elmennék veled bárhova, de elpakolni is nekünk kell a báli cuccokat. - konyult le a szája széle. - Úgyhogy fel is keltem Dant. - mutatott a háta mögötti ajtóra.
 - Ne! Nem kell. Megyek helyette én. 
 - Nem. - rázta meg a fejét, de azért halványan mosolygott. - Cipekedni kell, meg ilyesmi, és...
 - De. - mondtam ellentmondást nem tűrően, amin újból elmosolyodott. 
 - Oké. - adta meg magát sóhajtva, majd megfogta a kezemet és elindult velem a lift felé.
 Amikor beléptünk a tornaterembe, még szinte teljesen üres volt; csak az alacsony, szimpatikus igazgatóhelyettes állt a lelátók előtt, és annak a körülbelül 7-8 tizedikesnek adott ki utasításokat, akik képesek voltak vasárnap délelőtt felébredni.
 - Ó, Lawson! - csillant fel az igazgatónő szeme ahogy meglátott minket. - És egy plusz segítő kéz! - nézett rám a tenyereit összecsapva. - Remek! Leszedhetnétek onnan a girlandokat! - mutatott oda, ahol nemrég Dan játszott tarzanosat. 
 - Rendben. - bólintott Noel, továbbra is fogva a kezemet. 
 - Jó napot! - köszöntem oda az ig. helyettesnek, aki válaszul barátságosan mosolyogva bólintott.
Elsétáltunk az ugrókötelek mellett lévő balkonhoz, és Dan példáját inkább nem követve; mi a kötelek helyett a létrát használtuk. Vittünk fel egy dobozt is, amibe belepakoltuk az összes girlandot és egyéb díszeket amik odafent voltak. Miután fent végeztünk, a lelátókon lévő díszeket is mind leszedtük és dobozokba raktuk, aztán csak el kellett cipelnünk 1-1 dobozt a suli alsó szintjén lévő raktárba. Noel persze nem akarta hagyni, hogy akármennyit is cipeljek, de semmiképp nem hagytam volna hogy két dobozt is cipeljen amíg én egyet sem. Na meg, makacs vagyok kicsit. Nagyon.
 Ahogy letettük a dobozokat a raktár ajtaja elé (zárva volt az ajtó), Noel meg is fogta a kezemet. Kívülről úgy nézhettem ki mint aki ezt természetesnek veszi, de magamban nem kicsit visongtam. 
 - Most mit fogunk csinálni? - kérdeztem amikor kifelé tartottunk a suliból, egy-egy büféből származó kólával a kezünkben.
 - Titok. - mosolygott sejtelmesen.
 Nem bírtam ki hogy ne vigyorogva sétáljak mellette, mondjuk amikor egy-két óvatos pillantást vetettem felé, ő is mosolygott. 
Kimentünk a suliból, és bekanyarodtunk a suli egyik mellékutcájába. 
 - Játszótér..? - kérdeztem, mivel úgy tűnt arrafelé tartunk. 
 - Ühüm. - válaszolta, miközben beleivott a kólájába. 
 - Megint csúszdázunk? - vágtam kissé furcsa arcot.
 - Nem. - nevette el magát. - Mondjuk, ha annyira akarsz... 
 - Inkább kihagynám. - nevettem én is. 
De tényleg, ezek a csúszdák itt majdnem akkorák mint azok az aquapark-os óriáscsúszdák. Jó, annyira nem nagyok és meredekek, de akkor is; ki volt az aki egy egyszerű játszótérre ilyeneket tervezett? A normális csúszdák már nem menők...?
 Leültünk a játszótér melletti füves részre. A fapados asztalok hiába lettek erre a célra kitalálva, a fűben ülés jobb ötletnek tűnt.
 - Szóval, itt mit is csinálunk? - kérdeztem, miközben ő belefeküdt a fűbe.
 - Beszélgetünk. 
 - Oké. - feküdtem le én is. Kicsit nedves volt a talaj, de nem igazán zavart. 
Ahogy lefeküdtem mellé, megfogta a jobb kezemet, kicsit felemelte, és a rajta lévő harapásnyomot kezdte nézegetni. Annyira nem is volt vészes, csak a szemfogak helyeinél volt két nagyobb seb. 
 - Fáj? - kérdezte halkan, miközben óvatosan megérintette a sebet.
 - Nem. - füllentettem. Kicsit azért még fájt.
Ő is rájött, hogy nem mondok igazat; látszott az arckifejezésén. 
 - Jó, kicsit fáj... 
 - Sajnálom, én tényleg nem... 
 - Tudom. - szóltam közbe. - Nem is haragszom. Egyáltalán nem.
Rákulcsolta az ujjait az enyémekre úgy, hogy ne érjék a sebet, aztán leengedte magunk közé a kezeinket. Rámosolyogtam, amitől kicsit neki is megenyhültek az arcvonásai. 
 - Oké, akkor beszélgessünk. - váltottam témát, és az ég felé fordítottam a fejemet. - Ha kérdezek, válaszolsz? 
 - Igen.
 - Jó. - újból felé fordítottam a fejemet. Ő még mindig engem nézett. - Mióta... jövök be neked? 
 - Titok. - mosolyodott el. Az a mosoly egyszer még a halálomat fogja okozni, ebben biztos vagyok.
 - Naa! 
 - Jó. - adta meg magát. - Elég rég óta. - váltott komolyabbra.
Aggódtam, hogy meghallja az őrült szívdobbanásaimat, mert nekem már a fülemben csengtek. 
 - És az mit jelent...? 
 - Azt, hogy régóta. - mosolyodott el megint. 
 - Jóó, de azon belül? Egy-két hete? 
Lassan megrázta a fejét.
 - Több hete? 
Megint. 
 - Akkor... év eleje óta? - kérdeztem döbbenten. 
Ismét megrázta a fejét. 
 - Akkor mikor...? - néztem rá még meglepettebben. 
 - Siófokon laksz, ugye? 
 - Igen.  
 - Oké. Balaton, 2011, nyár. Július. - sorolta lassan. 
 - Mi? - képedtem el. 
 - Akkor.
 - De... hogyan? Mi? - értetlenkedtem tovább, mire elnevette magát. 
 - Nem messze lakom, Balatonföldváron. Haverokkal voltam Siófokon, és ott láttalak. Többször is. Utána egyre többet jártam oda. 
 - Akkor azért tűntél ismerősnek. - mondtam még mindig kissé sokkolt állapotban, fél perc hatásszünet után.
 - Ismerősnek tűntem? - mosolyodott el ismét, amitől pár pillanatig képtelen voltam megszólalni. 
 - Igen. Már első nap. Főleg a szemeid...
 - A szemem?
 - Ühüm. A helyes pasikat megjegyzem. 
Elmosolyodott, és kicsit megszorította a kezemet. 
 - Szóval... - folytatta. - Egyik haverom siófoki, ezért sokat voltam ott. Volt, hogy... követtelek.
 - Követtél? - néztem rá újból meglepetten, de még mindig mosolyogva. 
 - Igen. De tisztességes távolságból...! - kezdett magyarázkodni.
 - Értem. - alig tudtam visszatartani hogy ne vigyorogjak. 
 - Azt is tudom hol laksz. - suttogta alig hallhatóan. 
 - Mi?
 - Tudom hol laksz. 
 - Oké, de... mi? 
Halkan elnevette magát, és csak utána szólalt meg. A nevetésétől is mindig rám jön az elájulhatnék...
 - Akkor épp' nem követtelek. Csak láttalak, idén nyáron valamikor. A kertetekben játszottál az öcséddel. Én meg pont arra jártam.
Felé fordítottam a fejemet. Arca az ég felé nézett, szemeit pedig lehunyta. Hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg. Én azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet igaz amit mondott... Követett. Ő. Engem. Megjegyezte mikor látott először. Ő. Engem! 
 - Ha többször is láttál, miért nem jöttél oda hogy megszólíts, vagy valami ilyesmi? - mondtam ki a fejemben megfogalmazódott kérdést. 
 - Vagy a családoddal voltál, vagy egy csomó lánnyal, vagy egy sráccal.
 - Milyen sráccal? - ráncoltam a homlokomat.
Kinyitotta a szemeit és felém fordította a fejét, majd mosolyogva válaszolt:
 - Az unokatesóddal. Csak én azt hittem a barátod. 
 - És most honnan tudod hogy nem az? 
 - Léna mondta. Pár napja. 
Még mindig kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta. 
 - Bejött a szobánkba. Olyan tipikus... Lénásan. Vagyis, kopogás helyett dörömbölt és besétálás helyett bevágtatott a szobába. - röhögött. - Rólad kérdezett. Körülbelül mindent, egyszerre. 
 - Például?
 - Például hogy mennyire tetszel. Meg, hogy szeretlek-e.
 - És mit válaszoltál...? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
 - Azt, hogy van barátod. Erre elmagyarázta, hogy az a srác csak az unokatesód. Ja, meg, közölte hogy hülye vagyok.
Elmosolyodtam azon, ahogy elképzeltem a jelenetet, de, azért örültem volna egy válasznak Léna kérdéseire.
 - Ha gondolod, most válaszolhatok. - szólalt meg, mintha olvasott volna a gondolataimban. 
Még meg sem fogalmazódott a válasz a fejemben, amikor felemelte a fejét, lassan fölém hajolt, és megcsókolt. Hosszabban, és érzékibben mint azelőtt. 
 - Ez egy... kifejező válasz volt. - suttogtam rövid hatásszünet után.