Hatodik fejezet - A titok:
Láttam, ahogy Feleki tanár úr beszáll a liftbe, majd leültem törökülésbe, és a homlokomat fogva gondolkodtam. Vagy inkább próbáltam felfogni az előbb történteket.
Az egyik szobából hangok hallatszódnak késő este. Ez a szoba ráadásul a kettes szoba. Noel és az osztályfőnököm haverok, vagy mittudoménhogymik.. Dan eltűnt. Valami van a fiúk fürdőszobájában. A fiúk eddig egy földönkívülit rejtegettek a szekrényben, ami megvadult és Noel bezárta a fürdőbe? Orbitális hülyeség, de ez, és ehhez hasonlók jutottak eszembe.
Bármi is az, Noel most egy helyiségben van vele. Oda kell mennem.
Felálltam, majd elindultam sétálva a folyosón. Ilyen körülmények között ijesztőbbnek tűntek a folyosók, mint amúgy lennének.
Amikor az ajtóhoz értem, haboztam egy kicsit, de végül bekopogtam. Pár másodpercig nem jött válasz, úgyhogy újból próbálkoztam.
- Aludnánk! - hallottam Noel hangját.
- Tudom, hogy nem alszol. - mondtam.
Megint csend lett, aztán lépteket hallottam bentről, és résnyire kinyílt az ajtó.
- Te mit csinálsz itt ilyenkor? - kérdezte. Nem sokat láttam belőle a résen keresztül, de még így is látszott rajta, hogy nincs a legjobb formában.
- Engem jobban érdekelne, hogy te mit csinálsz.
- Már mondtam. Alszom.
- Ja, nagyon úgy hallatszott. - mondtam, majd rájöttem, hogy elszóltam magam.
- Te hallgatóztál? - kérdezte. Inkább volt ijedt, mint dühös.
- Én? Nem. - vágtam rá.
Lehajtotta, majd lassan megcsóválta a fejét és jobban kitárta az ajtót.
- Tehát igen. - nézett újból a szemembe. Pár másodpercig még egymás szemeibe néztünk, de hiába vannak rám nagy hatással a szemei, jelenleg jobban érdekelt az, hogy mi folyik ebben a szobában, minthogy elájuljak.
- Talán. - mondtam, mire ő még jobban kinyitotta az ajtót.
- Bemehetek? - kérdeztem.
Nem válaszolt, csak újból a talajt kezdte bámulni.
- Gyere. - mondta végül alig hallhatóan, és elengedte az ajtó kilincsét.
A szobába belépve rosszabb látvány fogadott, minta mire számítottam. A fürdő melletti szekrény el volt dőlve, egy szétszaggatott párna hevert a földön, a belőle hiányzó tollak pedig szanaszét voltak. Egy fél pár cipő és pár ruha is körülbelül olyan állapotban volt, mint a párna, valamint egy kisebb szekrény is el volt döntve; egy ajtaja letört, és Noel gitárja a szoba közepén volt széttörve.
- Mi a fene történt itt? Vagy.. mi történik itt? - kérdeztem Noel felé fordulva.
- Bonyolult... - mondta kis habozás után.
- Nem érdekel mennyire bonyolult, el fogod mondani! - mondtam talán kicsit hangosabban a kelleténél, mire felvonta a szemöldökét.
- Miért kéne elmondanom?
- Mert megkérlek rá. - mondtam az előbbinél nyugodtabb hangon.
Megint csak néztük egymást, majd zaj hallatszott a fürdőből, mire mindketten odanéztünk.
- Kezdhetnéd azzal, hogy mi van a fürdőtökben... - mondtam suttogva., majd újból ránéztem.
- Azt ... nem tudhatod. - az arckifejezéséből szomorúságot olvastam ki.
- Miért nem?
- Mert senki sem tudhatja. - mondta még halkabban.
Ekkor kaparás hallatszott a fürdőszobából. Valami kaparta az ajtót. Biztos voltam benne.
- Noel... - a neve hallatára azonnal rám nézett. - Vagy elmondod, hogy mi van odabent, vagy megnézem magam. Vagy mindjárt összeesek a félelemtől... - tettem hozzá halkabban. Noel szeme ide-oda kezdett cikázni köztem és az ajtó közt.
- Jó! - mondta hirtelen. - Egy kutya! - mutatott kezével a fürdőajtó felé.
- Egy kutya...?
- Kutya. Felhoztam egy kutyát. Tiltja a szabályzat! Ha meglátja valaki, kirúgnak a suliból.
- Egy kutya... amit felhoztál este tíz órakor a kollégium ötödik emeletére, anélkül, hogy bárki észrevette volna.
- Figyelj... Ha bármi más is lenne, azt is fel kellett hoznom valahogy, nem? És ki az egyetlen aki tud róla? Te.
- És az ofő. - mondtam szemrehányóan.
- Nem hallgatóztál, mi...? - kérdezte a szemeit forgatva.
- De! Mivel este 10 óra után puffanások és mindenféle zajok hallatszódtak a szobádból!
Erre nem válaszolt semmit. Csak a talajt bámulta, majd leült arra az ágyra, amelyik nem volt tele tollakkal és szétszaggatott ruhákkal.
Nem tudtam mit kéne tennem, úgyhogy csak álltam a szoba közepén. Még egy csomó kérdésem volt, de inkább nem tettem fel őket azonnal, hanem leültem Noel mellé az ágyra. Most sokkal közelebb, mint amúgy tettem volna.
- Hol van Dan? - kérdeztem körülbelül 1 percnyi csend után.
- El... -utazott... - hirtelen elhallgatott. Lehajtotta a fejét, majd két kézzel beletúrt a hajába. - Bent. A fürdőben. - az utolsó szót nagyon halkan mondta ki.
Elkerekedtek a szemeim.
- Dan... - annyira halkan kezdtem beszélni, hogy még én is nehezen hallottam a saját hangomat. - Dan van bent a fürdőben? De.. miért? Mit csinált? Ezt ő csinálta? - mutattam körbe a szobában.
Csak bólogatott.
- Mi történt vele?
Nem kaptam választ.
- Noel! Mi van Dannel?! - kérdeztem hangosabban.
Ekkor valaki bekopogott az ajtón, mire mindketten felnéztünk. Noel elindult az ajtó felé, én pedig gyorsan bementem a szoba egyik olyan sarkába, ahol nem voltam észrevehető az ajtóból.
- Figyelj, haver, nem tudom mit csinálsz, de fél 12-kor egyesek már aludni szeretnének, te meg vagy egy órája zajongsz..
- Bocs, Erik, már abbahagytam. - hallottam Noel hangját.
- Amúgy mit csinálsz...? - kérdezte a számomra ismeretlen hang.
- Ööö, csak, tudod, rám jött a dühroham, és szétdobáltam pár cuccot.
- Aha. És kivel beszélgetsz?
- Veled.
- Nem. Az előbb.
- Csak a tévé ment.
- Nektek van tévétek?
- Van, de szia, jó éjt! - mondta Noel. Amikor hallottam becsukódni az ajtót, előjöttem a sarokból.
Visszaültem az ágyra, ő viszont csak állt az ajtó előtt, és szinte pislogás nélkül nézett.
- Egyetlen fontos szabálya van az életemnek... - kezdte halkan. - Az, hogy arról, amit neked el fogok mondani, ne tudjon senki.
- Ezt... nem értem.
- Mindegy. Még mindig biztos vagy benne, hogy tudni akarsz arról, ami itt történik?
- Igen.
- Rendben.. - enyhén hisztérikusan röhögni kezdett. - nem teljes egy hete ismerlek, de épp' arra készülök, hogy elmondjam neked a legnagyobb titkomat. Ez elképesztően nevetséges.
Én valahogy nem találtam ezt a helyzetet nevetségesnek, úgyhogy továbbra is ijedt, semmit nem értő, mosolytalan fejjel néztem rá, mire az ő arcvonásai is enyhébbek lettek, majd újból megszólalt:
- Tényleg Dan van odabent. Mindent hall és ért abból amiről beszélünk. De nem tud reálisan és emberien gondolkodni. Láttad már a szemfogait?
Nem válaszoltam.
- Ezer százalék hogy igen... - folytatta. - Azok nem emberi fogak. Dan nem ember.
Ezután leült mellém az ágyra, és a tenyerébe temette az arcát.
Én az előbb hallott információkat próbáltam feldolgozni. Még mindig nem volt világos.
- Akkor... ha nem ember ... vámpír?
Noel, még mindig arcával a tenyereiben, erőltetetten nevetni kezdett, majd felemelte a fejét és rám nézett.
- Dehogy vámpír... vámpírok nincsenek. - rám mosolygott, de látszott rajta hogy nagyon megviselt. - Vérfarkasok viszont vannak. Nem tudtam megemészteni az utolsó mondatot. Azt hiszem pár pillanatra megállt a szívem. Vérfarkas. Igen, gondoltam már erre is... de még a vámpír-elméletnél is röhejesebbnek tűnt.
Normális esetben kiröhögtem volna Noelt, de teljesen komoly arcát látva elhittem neki amit az imént mondott. Mégis, hihetetlenül örültem volna, ha Dan hirtelen előugrott volna a fürdőből, és bejelentette volna, hogy csak átvertek.
Ez viszont nem történt meg...
- De ha Dan... vérfarkas, - nehezemre esett kimondani ezt a szót. - akkor te...?
- Én is. - megint nagyon halkan beszélt. Felhúzta a felsőajkát, hogy megmutassa a szemfogát. Ebben a helyzetben sokkal állatiasabbnak nézett ki. Nem tudtam mondani semmit. A torkomon akadtak a szavak, bár azt sem tudtam mit mondjak. Két ... vérfarkas, - még gondolatban is nehéz volt kimondani - lenne az iskolában, ami egész eddig tökéletesnek tűnt? Ráadásul mindkét vérfarkas a barátom? Lehetetlennek tűnt...
- Viccelsz. - mondtam. A hangom és az arckifejezésem is ijedtséget tükrözött.
- Úgy nézek ki, mint aki viccel? - kérdezte Noel mélyen a szemeimbe nézve.
Hiába ismertem egy hete, láttam a szemeiben, hogy igazat mond.
A felismeréstől, hogy ez az egész, ami történik, tényleg megtörténik és igaz, újból úgy éreztem, hogy elment a hangom, pedig egy csomó kérdés fogalmazódott meg bennem. Meg akartam kérdezni, hogy miért... Miért nekem mondta el? Miért nem hazudott? Miért nem rugdosott még ki a szobából? Miért engedett egyáltalán be? Miért igaz minden amit mondott? Megszólalni viszont nem tudtam.
- Meddig lesz Dan... olyan? - kérdeztem hosszú hallgatás után.
- Változó... Nála általában három-négy óra, de volt már kettő is.
Körülbelül fél percig megint nem szólalt meg egyikünk sem. Megfordultam, és kinéztem az ablakon.
- Nincs telihold. - mondtam, mire Noel halkan nevetni kezdett.
- Annak ehhez semmi köze.
- Akkor mitől...?
- Nem tudom. - kezdte, majd hátradőlt az ágyon - Ez... mindenkinél máshogy van. Én akkor szoktam átváltozni, amikor ideges leszek valamitől. Pár pillanatra elhallgatott. Némán néztük egymást.
Hosszúnak tűnő másodpercekig álltam a tekintetét, majd lehajtottam a fejem.
- Ő is dühös lett valamitől? - folytattam a kérdezősködést.
- Nem tudom... Nem. Úgy viselkedett ahogyan szokott, erre tíz után pár perccel... de agresszív nem volt. Nem is szokott az lenni, de aztán csak úgy... - Ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, sóhajtott egyet, majd lehunyta a szemeit.
Percekig bámultam. Nem tudtam elképzelni, hogy a mellettem fekvő fiú néha állatként szokott futkosni. Vagy inkább nem akartam elhinni...
- Itt maradok. - jelentettem ki, mire Noel kinyitotta a szemeit és felült.
- Nem maradsz. - mondta határozottan.
- De.
- Nem. - mondta még határozottabban. - Ha szeretné, simán kitöri azt az ajtót és megtámad. - mutatott a fürdőajtó felé.
Az ajtó felé néztem, és elképzeltem, amint egy farkas feldühödve betöri. Kissé elbizonytalanodtam abban, hogy biztosan maradni szeretnék-e. Noel eközben felállt és elindult a bejárati ajtó felé. - Akkor csak segítek elpakolni. - mondtam.
Válaszra nyitotta a száját, de nem mondott semmit, hanem körülnézett a szobában. - Azt... megköszönném. - szólalt meg végül. Körülbelül fél óránkba telt, mire minden a helyére került, bár a törött szekrény, a kis kupacnyi szétszaggatott ruha és a sok tollpihe amit nem szedtünk össze még mindig azt jelképezte, hogy itt történt valami.
- Dan! Megvagy? - állt meg Noel a fürdőajtó előtt.
Nem kaptunk semmiféle választ.
- Tud beszélni...? - kérdeztem.
- Nem. De már emberibben gondolkodik. Nem kapott dührohamot a neve hallatán, és a levegőt is lassabban veszi.
Én is odamentem az ajtóhoz, hogy hallgatózzak. Emberinél gyorsabb, egyenetlenebb ütemű lélegzetvételeket hallottam. Egy ideig mindketten hallgattuk a fürdőben lévő lény - még mindig nem akartam elismerni, hogy Dan az - légzését, majd realizálódott bennem, hogy Noel alig pár centiméterre áll tőlem. Ettől megint nagyon kényelmetlenül kezdtem érezni magam, úgyhogy - talán túl hirtelen - hátráltam két lépést.
Ezt látva ő is hátralépett, majd lehajtotta a fejét. Reméltem, hogy nem azért, mert azt hiszi félek tőle.
- Nem azért léptem el, mert...
- Tudom. - vágott a szavamba. - Én viszont igen. - mondta, majd elsétált az íróasztal előtti székre, és leült rá. Ekkor nyüszítés hallatszott ki a fürdőből. Előbb a fürdő felé néztem, majd Noelre, de ő is csak az ajtót nézte. Amikor nem jött ki több hang, visszatámasztotta a fejét a bal tenyerére. Nem tudtam hogyan értette amit mondott. Ő fél tőlem? Vagy félreértett?
Mit kéne most csinálnom? Egyszerűen csak sétáljak ki az ajtón?
- Elegem van a kérdésekből. - mondtam ki suttogva azt, amit gondolatban akartam.
- Mi? - kérdezte Noel.
Újabb, az előbbinél hangosabb nyüszítés hallatszott a hátam mögül.
Dan farkasformában nyüszít tőlem pár méterre... ez egyszerűen... túl..
- Te sírsz...?
Addig észre sem vettem, hogy könnyezni kezdtem, ahogyan azt sem, hogy Noel felállt a székből és közelebb jött hozzám.
- Nem... Csak... a bonyolult helyzetektől mindig... - Csak tőmondatokban tudtam beszélni. - És ez az egész ... ez...
- Ne sírj. - Megfogta mindkét karomat, majd a csuklóimra csúsztatta a kezeit, és közelebb húzott magához. Amikor csak pár centi volt köztünk, egy röpke pillanatig azt hittem meg fog csókolni, de nem húzott mégközelebb.
- Ez az egész nem a te problémád. - folytatta.
Már magam sem tudtam, hogy pontosan miért, de megengedtem még egy könnycseppnek, hogy legördüljön az arcomon.
Noel keserűen elmosolyodott, majd átölelt. Igaz, hogy ki voltam borulva, de ez így is óriási hatással volt rám.
Miután elengedett, újabb nyüszítés hallatszott a fürdőből. Vagyis, nem teljesen nyüszítés. Inkább valami állati nyüszítés és emberi nyögés közti hang volt.
Noel azonnal odarohant és kinyitotta az ajtót. Még mindig enyhe sokkhatás alatt voltam, de utánamentem.
Nem olyan látvány fogadott, mint amilyenre számítottam, hanem sokkal rosszabb...
