IV. fejezet

Negyedik fejezet - Furcsa gondolatok:

  
Noel közelségétől megint kényelmetlenül kezdtem érezni magamat.
 - Na, akkor megyünk? - kérdeztem.
 - Hova? - nézett rám Noel.
 - Hát, a játszótérre.
 - Ja, hogy már beszéltél velük? - kérdezte Dantől, aki törökülésben ült. Még mindig a padlón.

 Rövid időn belül már a játszótéren voltunk. Reggel lementünk autóval mellette, szóval emlékeztem rá hogy van itt egy játszótér, de közelebbről nagyobbnak tűnt. Volt egy csomó pad, legalább öt csúszda, mászófalak, pingpongasztalok és még mindenféle, nálunk jóval fiatalabb kölyköknek való játék.
 - Szóval... mit fogunk itt csinálni? - kérdezte Aly, miközben egyenként átmentünk a játszótér kiskapuján.
 - Játszani. - válaszolt Noel, és ahelyett hogy utánunk jött volna a kapun keresztül, átmászott (az egyébként alacsony) kerítésen.
 - Még mindig nem hiszem hogy ez itt a mi korosztályunknak lett kitalálva. - mutatott Léna az előttünk lévő, csúszdákkal, falépcsőkkel és kapaszkodókkal felszerelt gyerekjátszóházra.  
 Dan mintha meg sem hallotta volna Lénát: megfogta a karját és maga után vonszolta az egyik falétrán, majd a következőn, amíg fel nem értek az építmény legtetejére.
Noel is elindult, úgyhogy utánamentem, Aly pedig jött utánam.
 Igaz, mi a lányokkal először nem igazán élveztük a legyünkmegintgyerekek-szituációt, de a két srác igazán élvezte, szóval egy idő után megint úgy éreztük mi is magunkat ahogyan hét éves gyerekekként.
 Alyvel és Lénával az alacsonyabb csúszdákon csúszkáltunk, a srácok viszont mindig felrohangáltak a legmagasabb és legnagyobb csúszdáig.
 - Komolyan, fiúk, 16 évesen hogy lehettek ennyire gyerekek? - kérdeztem nevetve, amikor épp mellettem futottak el a játszóház melletti homokon.
Noel megállt, a szemembe nézett, és féloldalasan rám mosolygott. Megint feltűnt, hogy mennyire hegyes a szemfoga, de nem sokat nézegethettem, ugyanis hirtelen megragadta a karomat és maga után vonszolt. Hiába mondtam neki hogy nem akarok csúszdázni és próbáltam kitépni a karomat a kezéből, nem tudtam. Ahhoz képest, hogy nem tűnt egy tipikus izomköteg srácnak, elég erős volt.
 Egészen a legfelső, virítóan sárga, majdnem egy méter széles csúszdáig felvitt.
 - Na, csússz le! - mondta még mindig vigyorogva. Csak most tűnt fel, hogy igazából nagyon hasonlít Danre: majdnem ugyanannyira idióta. Bár Dan szintjét nehéz überelni.
Karba tett kézzel néztem rá.
 - Akaratom ellenére vonszoltál fel egy játszótéri csúszdakunyhó tetejére. Emberrablás. - mosolyogtam rá.
Szavak helyett annyit kaptam válaszul, hogy megfogta a csuklóimat, közelebb húzott a csúszdához és leültetett rá.
 - Tudod... ezt magamtól is meg tudtam volna csinálni.
 - Ja, az előbbi állópozíciód alapján maximum holnap. - Leült mellém a csúszda tetejére, én pedig vetettem egy gyors pillantást a csúszda többi része felé; nem csak a legszélesebb és legmagasabb, hanem a leghosszabb és -kacskaringósabb csúszda is ez volt.
 - Figyelj, én nem szere.. -kezdtem, de fél kézzel meglökte a hátamat, én pedig már csúsztam is lefelé.
Rövid ideig sikoltoztam, de aztán rájöttem hogy semmi értelme: a vízi-csúszdák ijesztőek, a játszótériek pedig nem, hiába annyira lehetetlenül hosszúak mint ez. Amikor leértem, Noel nekicsapódott a hátamnak, és mindketten beleestünk a homokba.
Ő szépen megfejelte a talajt, én viszont megtámasztottam magamat a kezeimmel. Akarva, vagy akaratlanul, de elnevettem magamat rajta, és belehasaltam mellé a homokba. Felemelte a fejét, (nagyjából) lesöpörte róla a homokot, és a hátára feküdt.
 - Amúgy már nem sokáig vagyok 16. Decemberben töltöm a 17-et. - az ég felé vigyorgott, én pedig megint a szemfogait bámultam. Jó, nem nagy szám, ha valakinek úgynevezett kutyafogai vannak, de én azt hiszem akkor láttam ilyen fogakat először. Dan fogain kívül, ugye.
 - Remek. Nemsokára tizenhét leszel, de még mindig a játszótéren csúszdázol. - még mindig kuncogtam, mert az előbbi jelenet tényleg vicces volt.
 - De ugye hogy nem olyan rossz? 
 - Most, hogy jobban belegondolok.. Tényleg élveztem. - válaszoltam.
 - Ha egy ideig gyereknek hiszem magam, elterelődnek a rossz gondolataim. - lehervadt arcáról a vigyor.
Nem válaszoltam semmit. Nem pontosan értettem mire gondolt az utóbbi mondat alatt, de megkérdezni nem mertem.
 - Nemsokára esni fog. - folytatta. - Érzem.
Mindketten feltápászkodtunk a földről, nagyjából leporoltuk magukról a homokot, majd megkerestem a tekintetemmel a többieket. Épp hintáztak. Vagyis, Aly és Léna ült a hintán és beszélgetett, Dan pedig... Dan eltűnt.
 - Váááá! - Hirtelen előkerült, ráadásul hátulról: Noel és én pedig megint a földre kerültünk, ugyanis Dan nekünk repült a csúszdáról.
Nem csak mi, hanem a lányok is nevettek az eseten.
 Még ott maradtunk beszélgetni egy kicsit, majd tényleg el kezdett esni az eső. Meglepődtem, ugyanis amikor Noel határozottan bejelentette, hogy esni fog, még sütött a nap.
 A szobáink felé tartva megkérdeztem honnan tudta előre hogy esni fog.
 - Hát... látszik a felhőkből. A nagyapám időjós volt, szóval megtanított pár dologra. - mondta válaszul.

 Este hatkor - már a fiúk nélkül - megkerestük a kollégium igazgatóját, Mr. Smith-t, ugyanis eldöntöttük, hogy Alynek muszáj egy szobában lennie velünk, az igazgatónő pedig azt mondta ilyen ügyben Mr. Smith-szel kell beszélni. 
Hát, ezt el is intézte nekünk; még pár takarítót is felküldött az ötödikre, hogy hozzák át Aly ágyát, de azt hiszem mind megértettük hogy a kollégiumigazgató miért nem közkedvelt személy. Nagyon magas, idős és ráncos fickó volt, hosszú orral és félhosszú, őszes és kócos hajjal, ráadásul a mély hangja csak még inkább azt sejttette az emberekkel, hogy Mr. Smith a túlvilágról jött, vagy egy horrorfilmből szabadult ki.
 Fél kilenckor már nem csak Aly ágya, hanem egy kisszekrény (amit abba a sarokba tettünk, ahol Léna szerint túl sok volt a szabad tér) és egy nagy tükör is a szobánkban volt. Az ágyat betoltuk a mi ágyaink közé, az ablak alá.
Aly elpakolta a cuccait, majd közösen összeválogattuk, hogy ki milyen ruhában lesz az első iskolai napon. Ezután Léna naplót írt (le mertem volna fogadni, hogy Danről több mint egy oldal szólt), Aly olvasott, én pedig gondolkodtam.
Először is azon, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy már az évnyitó napján szerzek egy legjobb barátnőt, és emellett még két nagyon jó fej sráccal is összehaverkodom. Akik közül nem mellesleg az egyik több, mint helyes... De erre nem akartam gondolni. Nem szerencsés belezúgni egy srácba már a legelső napon. Alapszabály, ugyanis ha te nem jössz be neki, epekedhetsz utána addig, amíg el nem végzed te vagy ő a sulit. 
Ha már suli; az iskola is bejön. A tanári kart és a közösséget még nem ismerem, de egy ilyen rangos iskolában egyik sem lehet túl rossz. Az egyetlen negatívum talán eddig Mr. Smith; tényleg mindent elintéz, de ha egyik este szembesétálna velem a koli folyosóján, tuti hogy azonnal szívrohamot kapnék.
 - Nektek feltűnt, hogy Dannek milyen nagy szemfogai vannak? - szólalt meg hirtelen Léna.
 - Nem. - mondta Aly, de válaszolás közben sem vette le szemét a könyvről.
 - Nekem igen. - mondtam. - Amúgy Noelnek is majdnem ugyanolyanok a fogai.
 - Tényleg?
 - Aha. Szerintem aranyos, hogy legjobb haverok és ugyanolyan fogaik vannak.
 - Há, tényleg, ezt is leírom! - mondta Léna, és visszafordult a naplójához.
 - Mit? - kérdezte Aly.
 - Hogy Anna odavan Noelért.
 - Mi? Nem!
 - Anna drága, megint túl gyorsan válaszoltál. - fordított felém a fejét Léna. Gúnyosan mosolygott.
 - Oké, talán. Előfordulhat. Lehetséges.
 - Biztos.
 - Neked meg Dan jön be. - mondtam, és hozzávágtam a párnát amit addig ölelgettem.
 - Előfordulhat. Lehetséges... - mondta a hangomat utánozva. - Amúgy feltűnt, hogy már nem blokkolsz le annyira amikor Noel a közeledben van.
 - Ezelőtt sem blokkoltam le. - még én is tudtam hogy ez nem igaz.
 - Ja, csak még a bőröndödet is ott felejtetted miatta a liftben. - röhögött, és erre már Aly is letette a könyvet, hogy megtudja Lénától, hogyan is történt ez az eset. Pedig szerintem nem is volt annyira nagy dolog. 
 Amíg ők a bőröndös eseten nevetgéltek, én megint gondolkodtam. Mivel ők Dant és Noelt emlegették beszélgetés közben, sehogy sem tudtam elterelni róluk a gondolataimat. Pontosabban Noelről.
Visszaszereztem a párnámat, amivel nemrég fejbe dobtam Lénát, majd egy pillanatra az Aly mellett lévő könyv borítóját bámultam. Nem volt túl közel hozzám, de az óriási betűkből könnyen kiolvastam, hogy az egy Twilight-könyv. Amikor kisebb voltam teljesen odavoltam érte. Pontosabban Edwardért, a gyors, erős és gyönyörű vámpírért.
 Erős, gyönyörű... csillogó szemű, hegyes fogú. Pont mint Noel. Vámpír. 
Ez vicces. Egy tiniknek szóló misztikus könyvben írtakra alapozva megállapítottam egy srácról, akit egy napja sem ismerek, hogy vámpír. Sőt, mindjárt kettőről is, mivel a legjobb haverjának is hegyes szemfogai vannak! Hahh. Nevetséges. A játszótéri baromkodás erősen leszívhatta az agysejtjeimet.

 Hiába tűntek hülyeségnek ezek a gondolatok, még lámpaoltás után is a falnak dőlve gondolkodtam. Végül - körülbelül olyan fél 11 körül - arra jutottam, hogy mennyire béna és gyerekes dolog már a gimi legeslegelső napján egy misztikus-romantikus könyv főszereplőjének képzelni magamat...