V. fejezet

Ötödik fejezet - Este 10:

 Ahhoz képest, hogy este túl sokat gondolkodtam a túlságosan hülye és egyáltalán nem realista elméleteimen, másnap reggel fitten ébredtem.
 Kicsit izgultam az első nap miatt, pedig nem volt rá túl sok okom. Szinte ugyanolyan első nap volt, amilyen mindenki első gimis napja:
 Reggel fél nyolckor léptünk be a lányokkal az iskola aulájába. A portás útbaigazított minket; megmondta merre keressük az ebédlőt, ahol mindennap héttől nyolcig lehet reggelizni.
Rántottát ettünk, bár kicsit már kihűlt állapotban kaptuk. Az ebédlő nagyon nagy volt, tele kerek asztalokkal és egy csomó diákkal.
 A legelső napon még nem voltak rendes tanóráink; az első három órát az osztályfőnökkel, Feleki Tamás tanár úrral töltöttük az osztályteremben. (Ebben a suliban kötelező a Mr., Mrs., Ms. vagy tanárúr/tanárnő megszólítás, de a mi ofőnk azt mondta, felőle akár tanárbá'nak is szólíthatjuk.)
Az egyébként nem kis méretű teremben egyszemélyes-padok voltak. Tőlem balra Aly, mellette pedig Léna ült.
 Mindenki bemutatkozott és mondott pár szót, vagy mondatot magáról. Lehetetlenségnek éreztem mint a 31 osztálytársam nevét elsőre megjegyezni, de azért néhány keresztnevet sikerült: a leghangosabb és -poénosabb fiúk neveit, akik között amúgy volt egy afrikai származású, sötét bőrű és hajú srác is. Két, tőlünk balra ülő, beképzelt lány nevét is megjegyeztem, ugyanis ők beszéltek a legtöbbet magukról, valamint a mögöttem ülő, nagyon magas lány nevét is megjegyeztem. Hosszú és dús, természetes vörös haja és zöldeskék szemei voltak. Talán őt is egy kicsivel tovább néztem mint illett volna; egy idő után felemelte az addig kicsit lehajtott fejét és rám nézett. Rámosolyogtam, de nem mosolygott vissza: csak pislogás nélkül nézett. Semmiféle érzelem nem tükröződött az arcáról, ezért inkább előrefordultam. Egyébként a lány csak akkor szólalt meg, amikor be kellett mutatkoznia, és akkor is csak a nevét mondta, ami Lily Owens volt.
Szegényt mindenki azonnal elkönyvelte a csendes, érzelemmentes és visszahúzódó lánynak, aki nem mellesleg biztosan az igazgatónő lánya, vagy legalábbis hozzátartozója. Ugyanolyan hajszínük és nevük volt, szóval több mint valószínű volt, hogy a pletykák igazak.
 A negyedik órában pár tizedikes körbevezetett minket a suliban. Noelt és Dant nem láttam sehol.
 Az iskolának amúgy öt évfolyama van: van egy nulladik is, amikor minimum napi két angolóra van. A tanulók nagy része már jól tudott angolul; egyesek kiválóan, de voltak olyanok is, akik alig tudtak pár szót, tehát egyesek számára tényleg szükséges volt a nulladik.

 Az első hét elég egyhangúan telt. Az osztálytársaim többségének nevét sikerült megjegyeznünk, és pár lánnyal össze is barátkoztunk. A fiúk mind jó fejek voltak, szóval velük is jól kijöttünk már az első héten, csak Lily nem beszélt még mindig senkivel. Csak annyit tudtam meg róla, hogy fura. Más belső jellemzőt még mindig nem lehetett kiolvasni belőle, tőle megtudni pedig végképp nem.
 A tanórák lazák voltak: inkább csak ismerkedtünk a tanárokkal, ha pedig tanultunk, akkor csak keveset, és házit is csak minimálisat adtak. Egyik tanárral sem volt különösebben bajom, bár a matektanár, Gábor tanár úr már az ismerkedős-órán is inkább matekozott velünk, amivel elérte, hogy a fél osztály megutálja. A rajz- és énektanárnő, Mrs. Huggyns (ejtsd: Háginsz) különösen szimpatikus volt mindenkinek. Negyvenvalahány éves létére körülbelül annyira hiperaktív mint Dan; lépkedés helyett inkább szinte ugrált, nem tudott ülve maradni teljes öt percig, és egyfolytában beszélt vagy énekelt. Már csak a jelenlététől jó hangulata lett mindenkinek, pedig ez nem sok tanárról mondható el.
 Délutánonként kiültünk hárman a lányokkal beszélgetni az iskola és a koli közti, fapadokkal és növényekkel teli kertbe, egyszer pedig még a játszótérre is kimentünk. Igen, csúszdáztunk is...
Kezdtem megérteni amit Noel mondott, amikor vele csúszdáztam. Amikor önfeledten játszottam úgy, mint egy óvodás, egy másodpercre sem jutott eszembe a bugyuta vámpíros elméletem. Sőt, igazából csak akkor, amikor a srácok pár nap átjöttek egy-két órára a szobánkba beszélgetni, de látva hogy mennyire emberiek és átlagosak, kedvem lett volna kinevetni magamat.

A hét végére már teljesen felhagytam a hülyeségeken való agyalással. Aly hazament, mivel nem lakik messze a sulitól, mi Lénával viszont nem akartunk hazautazni két napra.
 Szombaton képeket nézegettem a laptopomon olyan személyekről, akiknek hegyes szemfoguk van. Egy csomó képet kiadott a kereső; sok személynek volt olyan foga mint Dannek és Noelnek, bár a fiúké nem csak hegyes, hanem hosszú is volt. Persze kicsit sem annyira mint egy vámpírfog, szóval úgy éreztem megint meggyőztem magam arról, hogy hülye vagyok.  Este a játszótéren voltunk Lénával és a fiúkkal, bár most inkább beszélgettünk mint baromkodtunk.
 Vasárnap a srácok majdnem egész délután nálunk voltak: hoztak valami kereskedős társasjátékot is, amit egy olyan komolytalan személlyel, mint Dan, egyszerűen képtelenség volt játszani, de igazából így jobban élveztük mintha nélküle játszottunk volna. Társasozás után átmentünk az ő szobájukba, ahol addig csak egyszer voltunk, amikor segítettünk nekik áthelyezni a szekrényt.
 - Milyen zenét tegyek be? - mutatott Noel a laptopjára.
 - Green Dayt! - mondta Dan.  - De hát társasozás közben is azt hallgattunk. - mondtam, és leültem az egyik ágyra. Tele volt dobálva ruhákkal és üres cukorpapírokkal. Csak ekkor vettem észre, hogy az ágy mögött van egy gitár is.
 - Az ott melyikőtöké? - mutattam a hangszerre. - A gitár?  - Aha. - Tényleg nem volt túl kivehető, hogy pontosan mire is mutatok a nagy kupiban.
 - Noelé. - válaszolta Dan. - Csak játszani nem tud rajta.  - Nagyon vicces vagy. - mosolygott rá Noel, aki már a laptopjával az ölében ült a másik ágyon.   - Tényleg nem? - kérdezte Léna.  - De, amúgy tud. Szinte profi. - mondta Dan.  - Akkor ne tegyél be semmilyen zenét! - mondta Léna. - Játssz valamit! Legalább három percig unszoltuk Lénával, mire megfogta a gitárt és leült arra az ágyra, amelyiken mi ültünk.
Nem csak gitározott, hanem még énekelt is. Ha ez nem lett volna még elég ahhoz, hogy elkábuljak, ráadásul az egyik kedvenc 30 Seconds To Mars számomat játszotta akusztikusan.
Amikor befejezte, Léna és én is tátott szájjal maradtunk. Még Dan is csendben maradt legalább fél percig, de végül ő szakította meg a csendet: - Na, most mindkettő sokkot kapott. - röhögött a másik ágyon.
Összezártam az ajkaimat, és visszamosolyogtam Noelre, aki a reakciónkat látva elmosolyodott.
 - Ez naaaaggyon jó volt! - mondta Léna.  - Azért annyira nem. - mondta Noel még mindig mosolyogva. Én nem tudtam mit mondjak, mert még mindig el voltam ájulva. A srác, akibe azt hiszem bele vagyok zúgva, az imént játszotta és énekelte el mellettem ülve az egyik kedvenc számomat. Ez több mint hihetetlen volt..
 - Na, nekem le kell mennem megbeszélni a szekrénydolgot Mr. Smith-szel, ugyanis Noel balszerencse-meséje mégsem jött be. - mondta hirtelen Dan.
 - Mi az hogy nem? - kérdezte Noel.
 - Nem tom. Tegnap engem kapott el a folyosón, és közölte hogy a szekrénynek muszáj az eredeti helyén lennie, mert a föld alatti vízerek állásának a ... öhm ... mit tudom én már hogy mit mondott, de az fix hogy annyira volt nekem világos mint a matek. - mire végigmondta már az ajtóban is volt. - Esetleg valaki velem jön? - állt meg hirtelen. Valószínűleg eszébe jutott a kollégiumigazgató ijesztő feje. 
 - Mr. Smith-hez? Nem. - mondta Noel fintorogva.
 - Majd én megyek. - szólalt meg Léna.
Dan arckifejezéséből könnyen kivehető volt, hogy nem kicsit könnyebbült meg attól a gondolattól, hogy nem egyedül kell szembenéznie a gonosszal.
Az én fejemben viszont csak ekkor fogalmazódott meg, hogy ha Dan és Léna elmennek, akkor egyedül leszek Noellel. Én. Noellel. Jaj!
Léna már megindult az ajtó felé, de gyorsan vetettem rá egy ijedt ne-hagyj-vele-egyedül-pillantást, de ő csak rám kacsintott és kiment Dannel. Szerencsére Noel épp' a gitárját tette vissza a helyére, így nem lehetett szemtanúja az utóbbi rövid, mentális beszélgetésünknek.
Nyeltem egy nagyot, és úgy éreztem hogy elment a hangom, szóval inkább nem szólaltam meg. Reméltem hogy ő viszont meg fog.
 - Neked hogy tetszett? - ült vissza az ágy másik felére.
Annyira leblokkoltam, hogy egy pillanatra nem is értettem a kérdést, de aztán beugrott, hogy az előbb gitározott és énekelt. Tényleg. Húú!
Legszívesebben a fantasztikus, elképesztő, hihetetlen, gyönyörű, és ezekhez hasonló szavakat mondtam volna, de végül csak annyit válaszoltam, hogy
 - Jó volt.
Ez nagyon nem úgy hangzott, mintha őszintén mondtam volna, úgyhogy gyorsan villantottam egy őszinte, nagyon széles mosolyt, mire ő is elmosolyodott.
 - Te játszol valami hangszeren?
 - Igen. - válaszoltam. - Tudok zongorázni.
 - Tényleg? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
 - Aha. Otthon van is egy zongorám.
 - Azta. Pedig egy olyan nem valami olcsó.
 - Hát, nem, de még anyukámé volt.
 Addig beszélgettünk, - főleg a zenéről -  hogy pár perc után már egyáltalán nem szorongtam a közelében.
Éppen nevettünk valamin, amikor Dan és Léna beléptek az ajtón. Léna kuncogott, Dan viszont kivételesen nem volt túl jó kedvében. Nála a nincsjókedvem annyit jelent, hogy nem vigyorog, hanem normális fejet vág.
 - Mi volt? - kérdeztem.
 - Mr. Kovács ragaszkodik a föld alatti vízerek folydogálási rendjének a nemtudommijéhez és a szekrénynek a mittudoménmijéhez... - mondta, és leült az egyik íróasztal előtti székre.
Léna kérdőn nézett rám, és oda-odapislantott Noelre, de enyhén megráztam a fejemet, jelezve hogy semmi sem történt. Félreérthette, mert hirtelen megszólalt:
 - Nekünk most mennünk kell, mert Annának még nincs kész az angol-házija.
 - Angol-házi az első héten? - kérdezte Dan tágra nyílt szemekkel.
 - Igen! - vágta rá Léna, majd kinyitotta az ajtót, és jelezte hogy nekem is el kéne indulnom, úgyhogy utánamentem.
Ahogy hallótávolságon kívül estünk a fiúk szobájától, elkezdte a kérdezősködést:
 - Na, mi volt? - kérdezte vigyorogva.
 - Kellett volna történnie valaminek?
 - Hát, számítottam rá.
 - Léna, Noellel barátok vagyunk.
 - Igen, de ... neked tetszik.
 - Lehet. - kacsintottam rá. - De ha már ez a téma, veled és Dannel sem volt semmi?
 - Miért lett volna? Mi tényleg csak barátok vagyunk. - mondta.
 - Mégsem tetszik neked? - kérdeztem meglepődve.
 - Hát, helyes... meg jó fej is, de nem hiszem hogy tetszik is. Az előbb tök jól elbeszélgettünk, csak Mr. Smith lehangolta.
 - Ennyire megviseli, hogy a szekrény a fürdő mellett van? - kérdeztem félig nevetve.
 - Nem, nem az viseli meg, hanem hogy köteles engedelmeskedni egy felnőttnek. - röhögött. - Legalábbis ezt mondta amikor ugyanezt megkérdeztem tőle.
Beszélgetés közben beértünk a saját szobánkba, majd tovább beszélgettünk a szokásos témáinkról, Léna egyik mondatától viszont kicsit összerezzentem.
 - Amúgy kitaláltam egy elméletet, miszerint Dan és Noel vámpírok. - A vámpír szót lassan mondta ki, és közben olyan fejet vágott, mint egy vadállat, aki épp' támadni készül.
Nem válaszoltam, de szerintem úgy nézhettem ki, mint aki kísértetet látott.
 - Most mi van? - mondta, majd elnevette magát. - Csak vicceltem. De ha kicsit hosszabb és hegyesebb fogaik lennének, fullra úgy néznének ki mint a vámpírok! Ha láttad volna milyen fejet vágtál.. - mondta, majd újból elnevette magát.  
Aly este hét körül érkezett meg, és feltétlenül tudni akart mindenről ami hétvégén történt. Miután mindent elmeséltünk, ő számolt be nekünk arról, hogy semmi értelmét sem látta annak, hogy hazament nem teljes két napra és minden amit csinált annyi volt, hogy vagy a szobájában, vagy a nappaliban ült és tévézett.
 Este 9:50-kor megszólaltak a koli folyosóin a hangszórók: "9 óra 50 perc. Legyen szíves minden diák befáradni a szobájába, és az este további részében is ott tartózkodni."
 Kicsit még mindig furcsa volt, hogy itt ennyire nagyon szigorúan veszik a "10-kor alvás!"-szabályt, főleg még hétvégenként is, de egy hét után már megszokott volt.

Fél 11 körül már Aly és Léna is aludtak, én viszont megint Noelen gondolkodtam, bár most nem színeztem ki a dolgokat vámpírsággal és efféle misztikumokkal, hiába kaptam nemrég majdnem szívrohamot Léna vámpír-elméletétől. Az övé és az enyém között annyi a különbség, hogy ő viccből gondolt ilyenre, én viszont pár napig hittem is a sajátomban.
Hirtelen zajt hallottam a folyosó felől. Először nem elég hangosan, úgyhogy nem foglalkoztam vele, de mikor már harmadszorra hallottam meg a zajokat, csendben elindultam az ajtó felé, a lehető leghalkabban résnyire kinyitottam az ajtót, majd kimentem elé és vártam a további hangokat.
Mikor már egy teljes perce nem hallottam semmit, pont vissza akartam fordulni az ajtóhoz, de akkor egy, az eddigieknél hangosabb zörejt hallottam a folyosó bal végéből, majd egy fiú hangját:
 - Nyugodj már meg! - kiabálta.
El sem tudtam képzelni hogy mi történik, de lassan elindultam a folyosón. Csak pár lámpa világított, de azok is csak gyengén, úgyhogy nagy bátorság volt tőlem már az is, hogy elindultam rajta.
 - Állj le! - hallottam újból a hangot, és most már fel is ismertem: Noel hangja volt.
Ajtócsattanás hallatszott, és közelebb érve már teljesen biztos voltam benne, hogy Noelék szobájából jönnek a hangok. Még mindig nem tudtam mi történhet odabent.
 - Oké, persze, leviszem, de elmagyaráznád nekem, hogy hogy a jó édes ... ?! Rendben... nyugodt vagyok. Igen, biztos. Bent a fürdőben, és már nem is dühöng, de még ... jó. Csak gyere fel mielőbb!
 A mondatok közti szünetekből kitaláltam, hogy telefonon beszél valakivel. Ezután megint csend volt. Közelebb mentem az ajtóhoz. Mit kell levinni? És mi van a fürdőben? Nem értettem semmit. Pont arra gondoltam, hogy visszamegyek szólni a lányoknak, hogy valami nagyon furcsa dolog történik, de hirtelen meghallottam a lift pittyegését. Valaki jött fel a lifttel. Tényleg, Noel idehívott valakit! Nekem pedig tilos a folyosón lennem ilyenkor! Noelék szobájának ajtaja előtt álltam, teljesen leblokkoltam: a szobába nem mertem és nem is akartam bemenni. Hiszen az a valaki odamegy, így valószínű, hogy észrevesz. Negyedik pittyegés. Negyedik emelet. Jaj! A lift felé rohantam, és bebújtam a beszélgetőkanapé előtti asztal alá. Pont beértem az asztal alá, mikor kinyílt a liftajtó. Beljebb kellett volna csúsznom, hogy biztosan ne vegyen észre, bárki is jött a lifttel, de arra gondoltam, ha megmozdulok észrevesz.  Csak két lábat és férficipőt láttam. Bárkihez is tartoztak, nagyon sietett; szinte futott a folyosó felé. Kopogást hallottam, aztán kinyílt egy ajtó, majd becsukódott. Még fél percig az asztal alatt maradtam, de mivel innen nem hallottam semmit, csendben visszamentem a kettes szoba ajtajához.
 - Ott bent. - hallatszódott ki Noel hangja. 
 - Szelíd? - kérdezte egy mélyebb hang, amit elsőre nem tudtam beazonosítani.
 - Azt hiszem. De az előbb nem volt az! Látod; még ezt is eldöntötte! Amikor meg nyugtatni kezdtem nekem jött... - Noel hangja zaklatottá vált.
 - Mitől dühödött be? - kérdezte a másik hang, amit már ismerősnek találtam, de még mindig nem tudtam kié. Mindketten próbáltak csendben beszélni.
 - Nem tudom... Amikor megjött semmi baja sem volt, aztán bement a fürdőbe, és amikor kijött akkor..
 - Ne! - mondta most kissé hangosabban a másik, beazonosítatlan személy. - Meghallhatják.
Ekkor arra gondoltam, hogy a legszerencsésebb az lenne, ha visszamennék a szobámba, de hiába féltem kicsit, meg akartam tudni hogy mi történik.
 - Ő meddig is szokott...? - ekkor realizálódott bennem, hogy a másik hang tulajdonosa az osztályfőnököm.
 - Csak pár óráig, de sokszor bedühödik közben ok nélkül.
Mi a fenéről beszélnek? És Dan hol van? Tényleg, Dannek is itt kellene lennie. Miért nincs ott bent? Valami nagyon nincs rendben.
 - Akkor levinni biztosan nem tudjuk.
 - Mintha én nem ezt mondtam volna..
 - Elbírsz vele?
 - El... Azt hiszem.
 - Jó, de ügyelj rá, hogy te... hogy veled ne történjen semmi.
Lépteket hallottam, úgyhogy mint az őrült, rohanni kezdtem a lift felé, de épphogy befordultam a beszélgetőhöz, amikor hallottam hogy nyílik a kettes szoba ajtaja. Nem volt időm rá, hogy bemásszak az asztal alá és el is helyezkedjek megfelelően, ezért bekanyarodtam a jobb folyosóra, és elrohantam majdnem a végéig, majd megálltam egy olyan helyen, ahol a lehető legkevesebb lámpafény világított meg. Szerencsémre fekete hálóingben voltam, így kevésbé voltam észrevehető, de még így is annyira kalapált a szívem hogy azt hittem kiszakad.