I. fejezet

Első fejezet - A kezdetek:

Egy siófoki, nyári estén egy vékony lány ült a zongorája előtt, melyen egyik kedvenc dalát játszotta. A lánynak hosszú, világosbarna haja és gyönyörű világoskék szemei voltak. Olyan nemes egyszerűséggel ütötte a zongorabillentyűket, mintha egy hónapja megállás nélkül csak ezt csinálta volna.

 Teljesen nyugodtnak tűnt, pedig egyáltalán nem volt az; a nyár folyamán nem először gondolt bele mélyebben, hogy talán nem is lesz olyan könnyű és egyszerű gimisnek lenni, mint azt régen gondolta. Eddig nem igazán félt semmitől, de nem tudta kiverni a fejéből azt a sok gondolatot... Hiszen mégis kilométerekre lesz szülővárosától, a családjától, eddigi barátai többségétől, és a szobájától is. Eddig népszerű lány volt, de mi lesz, ha ebben a gimiben inkább cikizik és bántják az alacsony, vékony lányokat? Kiközösítik, vagy valami rosszabb... Nem, erre nem gondolhat, hiszen eddig mindenhol szerették. Ez miért lenne most máshogy?
 Buta vagyok, hogy ilyeneken gyötrődöm.
Ezek a gondolatok szinte mindenkin átfutnak az első gimnáziumi napok előtt. Normális. Na de mégis... annyira megszoktam ezt a házat, a szobámat, és a családomat is csak pár hetente fogom látni.
Pont befejeztem a dalt, amikor valaki megkopogtatta mögöttem a nyitott ajtót. Anya volt az:
- Szépen játszottál. - rám mosolygott, de láttam rajta, hogy egy kicsit szomorú.
Valószínűleg azért, mert eddig hiába biztatott, hogy biztos nagyon jó lesz nekem a gimiben, most már ő is érzi hogy nem fog sokat látni. Vagy csak az egész napos savanyú képem miatt lett mindenkinek ilyen melankolikus hangulata? Jaj, de... válaszolnom is kéne neki valamit, nem?
- Köszi. - visszamosolyogtam rá, de éreztem hogy erőtlen lett.
Hirtelen eldöntöttem, hogy az utolsó iskola előtti estémet itthon nem fogjuk ilyen hangulatban eltölteni. Megvillantottam a nagyon őszinte és önfeledt, kissé már degeneráltságot tükröző mosolyomat, és hirtelen felpattantam a székről. Gyorsan a faliórára pillantottam. 7 órát mutatott.
- Gondolom közölni jöttél hogy kész a vacsi, és igen, le szeretnék menni együtt enni veletek. - mondtam neki, mire ő is körülbelül annyira mosolygott, mint én.
- Igen, eltaláltad, és örülök.
Kézen fogva mentünk le a lépcsőn az étkezőig. Igen, elég béna szokás, de az anyám nem csak az anyám, hanem az egyik legjobb barátnőm is, aki ha kell, lesüllyed az én idióta szintemre is.
 Az öcsém már az asztalnál ült, apa pedig épp' poharakat vett elő a mosogató fölötti szekrényből. Amikor leértünk épp' beszélgettek valami focival kapcsolatos dologról.
 A tervem, miszerint mindenki jó hangulatban lesz, bevált. Egy csomót beszéltünk a gimiről is, de pár percet szentelni kellett a focira is a fiúk kedvéért. Az öcsém még csak 9 éves, de odavan a fociért, csakúgy mint apa. Anyuval mi nem pont így vagyunk ezzel... :)
 Vacsora után elköszöntem az öcsémtől, mert vele másnap kora reggel már nem biztos hogy találkozom. Ezután visszamentem a szobámba. A már telepakolt bőröndömből kivettem pár papírt. Mindegyiket nyáron kaptam az iskolától. Mindegyiket végigolvastam kétszer legalább.
Az egyiken az osztályom névsora állt. Nagyon nagy iskola; minden évfolyam legalább három osztályból áll, és az osztályok eléggé tele vannak; mi például 32-en leszünk. 18 fiú és 14 lány. Voltak többen is a listán, akiknek külföldi nevük volt. Este kilenc körül kaptam egy SMS-t.

Szia! Anya mégsem tud holnap elvinni. Mehetnék veletek?
Remélem még nem alszol. Puszi! x

Léna küldte. Óvoda óta ismerjük egymást, de csak az iskola első osztályától kezdve lettünk legjobb barátnők, azóta viszont nagyon. Ugyanabba a gimibe fogunk járni. Visszaírtam neki, hogy fél 8-ra jöjjön át hozzánk.
Már fél tíz körül elaludtam.
Reggel 6-kor ébredtem. Már ősz első napja volt, és ez érezhető volt a levegőn is; kicsit fáztam amikor kinyitottam az ablakot, úgyhogy előkapartam a szekrényem legmélyéről a vékony, fekete kabátomat.
Mivel az évnyitón fekete-fehérben kell lenni, a fehér csipkeruhámat, egy fekete harisnyát és fekete magassarkú cipőket vettem fel.

A hajamat begöndörítettem, és egy enyhe sminket is feltettem.
Úgy volt hogy apu visz minket, de anyu is ébren volt. Állítása szerint csak mert nem tudott visszaaludni, de amennyire ismerem, tudom, hogy direkt felkelt, hogy minden utolsó, gimis életem előtti perceimet megleshesse. Meg, hogy persze megint elköszönhessen. :)
Léna már 7 óra körül megérkezett, szóval át tudtunk beszélni pár dolgot indulás előtt.
Háromnegyed nyolckor indultunk el. Az egész körülbelül 40 perces utat végigbeszéltük, és néha még apa is hozzá tudott szólni a témákhoz, szóval nem telt unalmasan az út.
 Legnagyobb meglepetésemre, a tegnapi nappal ellentétben nem azt éreztem, hogy legszívesebben otthon maradnék, hanem feltétlenül az iskolában akartam lenni. Azt éreztem, hogy mindenképpen ott kell lennem. Nem csak szeretnék, hanem kell is. És hogy nagyon élvezni fogok ott minden napot.
De ez mekkora hülyeség? Mégis kinek volt már minden napja fantasztikus egy iskolában...?
 Nem tűnt hosszú időnek mire odaértünk. Nem volt nehéz rájönni, hogy melyik épület az iskola: a város e részén csak alacsonyabb épületek és házak voltak, meg egy-két füves-fás park, és egy nagy játszótér, és csak egy, a többinél sokkal magasabb és nagyobb, vörös téglás épület volt. Na meg óriási barna kapuja is volt, amin egy nagy táblán a "Florowens Magyar és Angol Tannyelvű Gimnázium" állt. Mellette volt még egy ugyanilyen épület, csak az nem volt annyira szembetűnően nagy mint a másik.
- Ott van! - kiáltottunk fel kórusban Lénával amikor megláttuk az épület kapuján lévő feliratot.
- Az ott meg biztos a koli! - mondta Léna a kisebb épületre mutatva.
 Megálltunk az iskola (szintén nem kis méretű) parkolójában, és kissé nehézkesen kiemeltük a bőröndjeinket a csomagtartóból.
 Apa már a parkolóban elköszönt tőlünk. Persze be akart kísérni minket, de mivel közöltük vele hogy nem fogunk eltévedni, és neki még munkába is kéne mennie, meggyőztük.
A nyitott, óriási barna kapun keresztülsétálva csak még jobban azt éreztem, hogy mint mágnes vonzódom ehhez az iskolához. Nem tűnt egy átlagos giminek.
 Nem is volt az...