XI. fejezet

Tizenegyedik fejezet - Dark night:

 Fél tizenegy körül feküdtünk le. Már majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott, hogy másnap tényleg szódogát írunk angolból. Nem sok lelkesedéssel előkerestem a szótárfüzetemet, és Harry Potter példáját követve beültem vele a takaróm alá. Csak én nem varázspálcával, hanem telefonnal világítottam.

Már csak pár szó volt hátra, amikor érkezett egy SMS-em. Kinéztem a takaróm alól, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy a lányok nem keltek fel a mobilom hangjára.

Meglepődve olvastam a telefonom kijelzőjét, ugyanis Dan-től jött az üzenet.

Gyere át!  

A lehető legcsendesebben kinyitottam az ajtózárat, majd kissé bizonytalanul, de elindultam a kettes szoba felé. Azután az üzenet után a naplómban sokkal ijesztőbbnek tűnt a kevés fénnyel megvilágított esti folyosó. 
Alig pár lépésnyire voltam a fiúk szobájának ajtajától, amikor kinyílt mellettem egy ajtó. Szerencsére nem sikítottam, de szívrohamközeli állapotban éreztem magam. Láthatólag a lány is megijedt, aki kilépett a négyes szobaajtón. 
 - Hú, csak te vagy...? - könnyebbült meg. Most hogy jobban megnéztem, már ismerős volt: egy alacsony, barátságos arcú végzős lány volt. Ha jobban megerőltettem volna magam, talán a neve is eszembe jut.
 - Öhm, aha. - mondtam halkan. - Hova mész? - kérdeztem szemöldökráncolva.
 A szemben lévő ajtóra mutatott, ahol abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és kinézett rajta egy szintén végzős, vállig érő szőke hajú srác. 
Kezdtem kellemetlenül érezni magam így, kettejük között állva, úgyhogy odasiettem a 2-es számmal ellátott ajtóhoz, és bekopogtam rajta.
Dan szinte azonnal kinyitotta az ajtót. 
 - Szia.
 - Szia. - Léptem be, és gyorsan körbenéztem. Noelt nem láttam sehol, de a fürdőajtó be volt csukva, úgyhogy úgy gondoltam ott van.
 - Miért hívtál át? - fordultam újból Dan felé.
Válasz helyett félrehúzta a száját, és keserű képet vágott. Nem, nem mosolygott. Sokkolóként hasított belém egy gondolat. 
 - Ugye nem? - kérdeztem elképedve. 
 - De. - bólogatott. 
 - Ott? - mutattam a fürdő felé. 
 - Nem, dehogy. - rázta meg a fejét. - Lent.
 - Ott lent? 
 - Ühüm. 
 - Menjünk! - mondtam határozottan, majd nyitottam is az ajtót, viszont Dan megragadta az egyik karomat. 
 - Nem-nem! Te nem mehetsz le oda. 
 - Miért nem? Már voltam ott! 
 - Mert nem biztos hogy csak Noel van ott. És az is épp elég hogy ő ott van! Illetve, hogy... hogy úgy van ott. - túrt bele a hajába. 
 Az a hely, az alagsor - vagyis inkább a földalatti börtön - még nappal is elég ijesztő volt, de így, hogy odaképzeltem vagy tíz kikötözött, vagy épp csak bezárt, dühödt farkast, kissé elbátortalanodtam.   
 - Nem baj. Lemegyek. 
 - De...
 - Akkor minek hívtál át? - vágtam a szavába kissé hangosabban, mint ilyen későn nyitott ajtó mellett kellett volna, de Noel átváltozásának gondolata eléggé felzaklatott.
Választ nem kaptam. 
 - Amúgy meg ha nem vinnél le is le tudnék menni; tudom a liftkódot. - Nem tudtam a liftkódot, de reméltem hogy ezzel még jobban meggyőzöm.     
Így is történt, mivel Dan megadóan utánam lépett a folyosóra, bezárta maga után az ajtót, és velem együtt a lift felé vette az irányt. Csak most voltidőm megfigyelni, hogy egy egyszerű, fehér pizsamapóló, és egy sötétkék melegítő van rajta. Furcsa volt őt így látni. Főleg a máskor mindig a nyakában lógó napszemüvege nélkül. 
 Dan pár szempillantás alatt beütötte a sok gombnyomásból álló kódot, mire a lift megindult lefelé. Ahogy kinyílt az ajtó, sietős léptekkel megindultam, de megtorpantam. Talán azért, mert Dan ismét megragadta a karomat, jelezve hogy ne fussak előre, vagy mert meghökkentem az ijesztő helytől..
Tőlünk nem túl messze, a jobb oldali rácssor egyik cellájából hangok szűrődtek ki. Veszett kutya hangok. Persze, én tudtam mi van ott pontosan.
Az ijesztő helyzet ellenére odasiettem. A farkas ki volt kötözve, láncok és kötelek lógtak a végtagjairól, és egy vas(?)nyakörv volt a nyakára erősítve. Amikor észrevett, egy pillanatra abbahagyta a vergődést és rám nézett. Barna szemei voltak, de ezek nem azok voltak, amiket én kerestem. Ezek egyszerű barna szemek, amiket én keresek pedig különleges, aranysárgás barna szemek.
Danre néztem, aki pár cellával mellém mutatott. Sietős léptekkel indultam a mutatott irányba. A dühös farkas mellett egy másik, szürke színű volt, a következőben egy szinte hófehér aludt, az utána következőben pedig... Megint egy barna. Ezt a barnát viszont elsőre felismertem. Ugyanolyan színű bundája volt, mint amilyen Noel haja. A hasán feküdt, majd mikor megálltam a rács előtt, felnézett. Azokban a gyönyörű szemekben értelmet láttam; nem egy állat szemei voltak. Közelebb hajoltam, mire a következő pillanatban négy lábra állt és vicsorogni kezdett. Hátrább léptem, ő pedig nekiugrott a rácsnak. Biztos, hogy fájt neki, mivel felnyüszített.
 Dan egy pillanat alatt megjelent mellettem. 
 - Hé! Nyugi! 
 Pontosan nem tudtam volna megmagyarázni miért, de úgy éreztem bármelyik pillanatban elsírhatom magamat.
 Mélyen az előttem lévő farkas szemeibe néztem, remélve, hogy pozitívan reagál, de csalódnom kellett, mert csak egyre hangosabban morgott. Nem adtam fel, és tovább bámultam, hiába vicsorgott még mérgesebben.
Ennek hatására a másik rács mögötti, addig nyugodt, fehér, halványkék szemű farkas is morogni kezdett. 
 - Inkább menjünk oda. - mutatott Dan a terem legvégén lévő asztal irányába, ahol pár napja még Noel mutatott nekem mindenféle papírokat. Csak, nem pont ilyen formában...
 - Nem. - jelentettem ki magabiztosan, majd leültem a hideg kőre. Hidegebb volt, mint gondoltam, főleg így, rövid pizsamanadrágban, de ez érdekelt jelenleg a legkevésbé.  - Nem megyek el innen. - ráztam meg a fejem.
 - Ha itt maradsz csak még jobban feldühíted. - rázta meg lassan a fejét Dan is. 
Ebben biztosan volt igazság, de akkor sem akartam elmenni onnan. Azt mondták, hogy ők ilyenkor is emberiek valamennyire, kivéve, hogy sokkal agresszívabbak. Meg, hogy, úgy viselkednek mint a farkasok... 
 - Izé... Gyere, mutatok papírokat, meg minden, csak hagyd. - folytatta, látva a pár lépéssel előttünk köröző, egyre dühösebb farkast. 
Nem reagáltam. Hallottam ahogy Dan elindul a terem vége felé. Pár perc múlva visszajött, leguggolt mellém, és a kezembe nyomott egy köteg papírt. 
 - Ha érdekelnek, nézd át őket. - mondta, aztán leült mellém a kőre. Felszisszent a hidegtől. 
Ránéztem a teleírt papírokra, de úgy döntöttem most nem olvasom el őket. Nem tudtam volna koncentrálni. 
 Pár percig némán figyeltük az előttünk sétálgató, pillanatnyilag agreszív és négy lábú barátunkat.
A következő pillanatban kinyílt a liftajtó, mire mindketten oda néztünk. Egy izmos testalkatú, rövid hajú srác lépett ki a liftből. Kezében egy lánc volt, melynek pár szempillantás múlva a másik végét is láttam: egy magas, vékony, fekete hajú fiú nyakán lévő övre volt erősítve. A megláncolt fiú kissé előregörnyedve, lehunyt szemmel, lassan sétált, mindkét kezével az oldalát szorongatva, fel-felszisszenve. 
Dan azonnal felpattant, én pedig szótlanul figyeltem az eseményeket. 
A fekete hajú fiú egy pillanatra felemelte a fejét, és fájdalmában felnyögött. A szemei is olyan feketék voltak, akárcsak a haja, de a szeme fehérje teljesen bevörösödött. Kivillantak a fogai is, amelyeken még így messzebbről is látszott, hogy élesebbek voltak, mint az emberi fogak. 
Ezután nem sokat láttam, mert Dan odafutott hozzájuk, és pont eltakarta előlem az épp' átváltozni készülő fiút. Mondjuk, az egymást követő, egyre ijesztpbb hangok alapján örültem, hogy nem látok semmit. 
Ismét az előttem lévő rács felé néztem, mivel Noel újból nekiugrott. Megint felnyüszített, majd hátrébb húzódott, és tovább vicsorgott. Ismét elszomorított a látvány, de a hátam mögül jövő hangok sem boldogítottak. 
A két, éppen emberformában lévő fiú megpróóbálta megnyugtatni az akkor már félig farkas, félig ember fiút, de az csak egyre állatibb hangokat adott ki. 
Felálltam, és elindultam feléjük.
 - Anna, maradj ott! - szólt rám Dan ahogy meglátta, hogy feléjük tartok. 
 - De... - mutattam a fiúk által lefogott, egyre jobban vergődő fiú felé, de inkább ott maradtam, félúton megállva.
Az izmos srác elengedte az akkor már négykézláb mászó, egyre hangosabban ordító fiút - akit így már csak Dan fogott le - hogy kinyithassa a legközelebbi üres cellát. 
A következő pillanatban ismét felordított a fiú, és valamiféle furcsa, mély hangon megszólalt, azt viszont nem értettem, mit mondott. Hirtelen Dan felé kapott, félig kutyaszerű, ám még mégis emberi fejével, aki szerencsésen kikerülve félreugrott. Az izmos srác gyorsan visszafordult, és mindkét karjával fogta le a horrorfilmbeillően kinéző, ingerült fiút. 
A bonyolult helyzetet látva, és Dan tiltására fittyet hányva odarohantam a cella zárjához, ami csak félig volt kinyitva. A lakatban már benne volt a kulcs, amit gyorsan elfordítottam, mire a lakat kattant egyet és kinyílt. Alatta még volt két retesz, és legfelül egy gomb is, ami kinyitotta az utolsó zárat is. 
Igazán tehettek volna rá kevesebb zárat is. 
Kitártam a cella rácsos ajtaját, majd félreálltam, hogy a fiúk bevihessék az immár majdnem teljesen farkasként kinéző srácot. Kikötözni már nem volt idejük, úgyhogy csak rázárták az ajtót, és visszazárták a reteszeket. 
 - Hú. - szólalt meg először az izmos, számomra ismeretlen fiú. 
 - Hát, hú. - mondta csípőre tett kézzel, zihálva Dan is. 
Én nem mondtam semmit, de éreztem, hogy a szívem annyira gyorsan dobog, hogy akár ki is szakadhat a helyéről.
 - Kösz. - nézett rám a szinte kopasz, kigyúrt srác, én pedig bólintottam válaszként. 
Körbenézett, majd újból megszólalt:
 - Hogyhogy ma ennyien vannak? - kérdezte szemöldökráncolva.
 - Fogalmam sincs. - nézett körbe Dan is. - De mindenesetre furcsa.
 - Ezek a hangok nem hallatszódtak fel? - kérdeztem. 
 - Nem. - nézett rám értetlenül az ismeretlen srác. - Elég mélyen vagyunk, ráadásul még hangszigetelt is. Ti is át fogtok változni? - nézett először Danre, majd rám. 
 - Öhm. Nem. - válaszoltam. Hát, arra tényleg elég csekély volt az esély, hogy én átváltozzak. 
 - Nem tudom. - válaszolt Dan is. 
 - Jé, neked nincsenek is fogaid! - mondta a még mindig engem néző srác. 
 - Mi? 
 - Szemfog. Ez. - mutatott egyik saját, hegyes és megnyúlt fogára. 
 - Jaa. Ja, hát, én...
 - Így született. - vágott gyorsan a szavamba Dan. - Izé, ő, tudod olyan farkas, akin nem látszik. 
Hú, basszus. Tényleg, én nem tudhatok erről az egészről, és majdnem elárultam magam. Meg Danéket. Hú... Hülye vagy, Anna. 

 Öt perc elteltével ismét Noel cellája előtt ültem törökülésben, és a papírokat olvasgattam, amiket Dan adott oda. 
Az srácok az asztalnál ülve beszélgettek, és gondolom felírták farkastársaik nevét arra a papírra, amit Noellel nézegettem nemrég. Ő amúgy jelenleg egy kupac szalmán feküdt, és továbbra is engem nézett. Viszont a vicsorgást legalább abbahagyta. Azt hiszem megunta. 
 Voltak kevésbé érdekes papírok, amiken olyan kaliberű infók voltak, mint például "mit eszik egy farkas?", de voltak érdekesek is. Az egyiken rajta volt minden infó a suliról. 

 ...alapult 1788-ban. Akkor még nem tanítási célokból, csupán a kétfajúak elszállásolásának céljából. Első igazgatója és elsőszámú alapítója Flor Désiré Owens, francia-angol származású nő. Kétfajúságát apjától örökölte, anyja egyszerű, jómódú városi nő volt. (...) 

Szóval megtudtam az iskola kimondhatatlan nevének eredetét. Azért, nem lehetett túl szerény nő, ha az iskolát is magáról nevezte el.
Találtam megdöbbentő dolgokat is, mint például hogy 1898 áprilisában egy lány látott átváltozni egy diákot, majd rájött mindenre, és elmondta pár másik diáknak is. Pár napra rá mind a 11 diák belehalt egy váratlan tűzesetbe. Ez az egész szöveg teljesen átlátszó volt. Valószínűleg eltették őket láb alól... Azért, remélem ebben a korban már nem ezek a szokások.
Az egyik papírra le volt írva az összes liftkód, amit használtak. Utoljára 2009-ben változatták meg. Szerencémre a pizsamafelsőmön volt egy zseb, amibe még a szobámban belecsúsztattam a telefonomat, így le tudtam fotózni a mostani kódot. Valamikor még biztos hasznát veszem. 
 Úgy húsz perc után az izmos srác visszament a szobájába, én pedig végeztem a papírok átnézésével. Dan elvette, és visszavitte őket az asztalhoz.
Addig a farkasomat nézegettem, aki látva, hogy ismét rá figyelek, egyre előrébb jött, míg orra már majdnem megérintette a rácsot.
 Dan eközben visszajött, és megállt mellettem. 
 A tőlem most csak pár centire lévő barna szemekbe néztem. Most meglepő módon nem váltott ki Noelből ez semmilyen reakciót. 
Kissé lejjebb hajtotta a fejét, én pedig előrehajoltam, és lassan felé nyújtottam a jobb kezemet. 
 - Ne, mert...! - szólt rám hirtelen Dan, de elhallgatott, látva, hogy a kezem már a rácson belül van, Noel pedig továbbra is a szemembe nézve szagolgatja. 
Megejtettem egy halvány mosolyt, majd lassan elkezdtem felfelé fordítani a tenyeremet. A következő másodpercekben több minden is történt egyszerre.
 Noel egy hirtelen mozdulattal ráharapott a kezemre, én felnyögtem, Dan pedig odaugrott és kihúzta a kezemet. 
 - Áu. - húzódtam hátrébb, és szorítottam meg a harapás helyét.
Dan láthatóan meg volt ijedve, és levette a bal kezemet a sebről, hogy fel tudja mérni a helyzetet. 
Egy félhold alakú vérző seb húzódott végig a mutatóujjamtól a hüvelykujjamig. A két szemfog helyénél kissé mélyebb lyukak voltak. Fájt. 
- Van zsepid, vagy valami? - kérdezte.
- Nincs. - ráztam meg a fejemet.
Felállt, levette a fehér pizsamafelsőjét és a kezemre csavarta, majd erősen összekötözte. 
Szinte ugyanolyan felsőteste volt, mint Noelnek. Szinte. 
 - Noel elég agresszív szokott lenni ilyenkor... de nem tudja irányítani. Sőt, szerintem nem is fog rá emlékezni. - mondta, még mindig kissé ijedten.
 - Tudom. Nem is haragszom rá...  - ejtettem meg ismét egy szerény mosolyt.
Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire fáj a kezem. 
Dan hirtelen köhögni kezdett. Legalább fél percig köhögött. 
Amikor abbahagyta, furcsán néztem rá. 
 - Beteg vagy? 
 - Őőő, aha. Asszem'. - mondta, miközben lassan leült mellém. Közben megint felszisszent.
 - Fáj valamid? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. 
 - Nem. 
Pillantásomat látva újból megszólalt. 
 - Jó, igen. Kábé mindenem. 
 - Mitől? 
 - Nem tudom. Az előbb, amikor Troy meg akart harapni, elestem, szóval biztos csak amiatt. 
 - De ennyire? 
Láttam ahogy félreugrott és elesett. Kizártnak tartottam, hogy amiatt lenne ilyen állapotban. És most már abban is biztos voltam, hogy legelőször sem a hideg miatt szisszent fel.
 - Nem lehet, hogy...? - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mivel Dan hirtelen előrehajolt, köhögni kezdett, és ugyanúgy szorongatni kezdte az oldalát, mint a nemrég átváltozott srác (ezek szerint Troy). 
 - Jézusom! - ugrottam gyorsan elé. 
 - Nyisd ki.. - mondta halk, furcs hangon, a Noel melletti cellára mutatva.
 Egy szemvillanás alatt odamentem, és kinyitottam a reteszeket. A lakat viszont zárva volt, és nem volt benne kulcs. 
 - Hol a kulcs? - kérdeztem kétségbeesetten, visszanézve Danre. 
Már nem ült, hanem négykézláb volt, és fél kezével még mindig az oldalát fogta. Így, hogy póló nélkül volt, láttam, ahogy a bordái megvonaglanak a bőre alatt. Ijesztő reccsenést hallottam, Dan pedig lejjebb hajtotta a fejét és ordított. 
 - Hol van a kulcs?! - kérdeztem méghangosabban. 
Rám nézett, és így láthattam az egyre pirosabb szemeit, és a kitágult puppilláit. Egy pillanatra azt hittem, már semmit sem ért abból amit mondok, de felemelte az egyik karját, és a lift felé mutatott. Odanéztem, és láttam, hogy mellette egy csomó kulcs lóg. 
Amilyen gyorsan cska tudtam, odafutottam. Mindegyik kulcs felett egy betű és egy szám volt.  ... A5, A6, A7 ... A29, A30... B1, B2... Basszus, melyik az? 
Visszanéztem, és az egyik közeli rács fölött az A3-as feliratot láttam. Nem volt időm kiszámolni hányas számú kell nekem, úgyhogy A5-től A10-ig az összes kulcsot levettem, és visszarohantam. 
Dan egyre jobban zihált, majd egyre állatibb és ijesztőbb hangokat hallatott, amíg én rájöttem, hogy az A6-os kulcs kell, és ki nem nyitottam a lakatot. 
Megfogtam Dant mindkét karommal, és a cella felé kezdtem rángatni, de meg sem mozdult. 
 - Dan! Gyere már! 
Rám nézett teljesen kitágult pupillájú szemeivel, majd magától elindult lassan a nyitott ajtó felé.
 Amikor már bent volt, rácsuktam az ajtót és bezártam rajta az összes reteszt.
 A gyors mozdulatoktól még jobban fájni kezdett a kezem. Hanyattfeküdtem a hideg betonon, és a kezemet szorongatva próbáltam végiggondolni a történteket, nehogy megőrüljek.
 Vagy 10 percig feküdtem így, hallgatva Dan nem épp' halk szenvedését, amikor meghallottam a csengőhangomat. Nem a zsebemből jött, hanem valahonnan máshonnan. Felültem, hogy körülnézzek, és megpillantottam a telefonomat pár méterre mögöttem. Akkor ejthettem el, amikor a kulcsokért futottam.
 Odamentem, és ránéztem a kijelzőre. Aly hív. 
 Basszus. Nem vehettem fel, mert Dan még mindig az átváltozása közepén tartott a háttérben. De muszáj felvennem. Valószínűleg felkelt és engem keres. Remek. És mit mondjak? 
Még egyszer visszanéztem a fiúkra. Dant nem láttam, de Noel engem nézett. Megint hangtalanul. 
 - Visszajövök. - mondtam, bár nem voltam biztos benne, hogy érti, vagy épp' érdekli. 
Lehívtam a liftet. 
Amikor már felfelé tartottam, a szobám felé, legalább a negyedik hívás jött Alytől. Felvettem.
 - Szia. - szóltam bele. 
 - Véégre. - suttogta bele a telefonba. Tehát Léna még alszik. - Hol vagy?! Már éjfél elmúlt!
 - Én? Öhm... mindjárt megyek. 
 - Hova mentél? 
 - Izé... le. 
 - Hova le?
 - Elhagytam a fülbevalómat.
 - Midet?
 - Fülbevaló. Tudod, amit még a nagyanyámtól kaptam, tök drága meg minden.
 - Ö. Aha. 
 - De már megvan, meg minden, a liftben volt. Megyek is vissza. 
 - Hát, jó. Akkor, szia.
 - Szia. 
 Aly megvárta, amíg visszaérek, hogy megbizonyosodjon róla nem hazudtam-e. Út közben kivettem a gyöngy fülbevalót a fülemből, és megmutattam neki. Egyszerű fehér műanyaggolyó, de egy ilyenről állíthatom azt simán, hogy eredeti tengeri gyöngy, nem?
Elhitte, de akkor is hazudtam neki. Utálok hazudni, főleg neki és Lénának, de ebben a helyzetben nem tehettem mást. 
 A tervem az volt, hogy megvárom, amíg Aly elalszik, és csendben visszamegyek az alagsorba. Nem akartam így ott hagyni Noelt és Dant. 
Éjjel egy körül viszont sajnos elaludtam...